Halottak faluja ez, nem eleveneké.
Leszállt a kocsiról. A lovakat vezetve haladtak beljebb.
Egy nagy hajú, ősz paraszt égbe néző arccal, keresztben hevert az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.
– A bíró – mondotta a pap. – Szegény András bácsi!
Megfogta a halott karját, és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.
Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a kerítésen le az utcára. Mintha nézné a saját vérét, amely a fejéből a földre csurgott, s megfeketedett ottan.
A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. A disznót nem bántja a török.
És egy meztelen csecsemőgyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén tátongó seb.
A pap fogta a lova kantárát, és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.
Végre a paplakhoz értek.
Annak sincs teteje. A megszenesedett, fekete ollófák nagy A betűket formálva meredeznek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete a fal a láng nyomaitól.
Akkor gyújtották fel azt a házat, mikor őt forró vízzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.
A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.
Az a papnak az édesanyja.
– Itthon vagyunk – mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját.
16
Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három-négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.
Gergő mindig a kocsi előtt járt. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve, hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.
Odakünn betakarta a halottakat gyékénnyel, hogy a hollók vagy varjak ne férhessenek hozzájuk, s meg-meg visszatért.
A harmadik nap délelőttjén egy parasztasszony meg egy gyermek jelent meg, a faluban. Azok a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi tért haza.
Azok ásták aztán meg a sírokat, és velük ásott a pap is.
Csak mikor a halottakat eltakarították, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát, ahogyan lehet, rendezze.
A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.
Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazított össze, és Gergellyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.
Gergelynek a sok szomorú munka után tetszett a könyvhordás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e. Valami öt képes volt köztük. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal.
Mindössze tán harminc pergamenkötésű könyv volt a papnak a könyvtára.
Az asszony ezalatt a konyhát is összerendezte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül, meg tojásos rántott levest.
Két tál étel egy egész falunak!
Ebéd után a pap kissé fölépült a bágyadt szomorúságból.
Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaforma méhes állott. Annak az ajtaját is felszakították a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, csak lócát, egy kis tűzhelyet meg egy bakasztalt s holmi hosszúkás üvegeket, nem is romboltak benne semmit.
Az üvegek kémiai kísérletekhez valók voltak. A pap szinte csodálkozva nézett, hogy nincs bennük kártétel.
Akkor egy asszony lépett be a kertajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket – olyan egyévesformát. Az arca vörös volt a sírástól.
– A Jánoskám – mondotta sírásnak eredve.
– Eltemetjük – felelte a pap.
És föltette a süvegét.
Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.
– Elrejtettem őt – beszélte sírva az asszony —, elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogány csapattal találkoztunk. Az egész nádast fölverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat így találtam. Ó, Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?
– Ne kérdezd az Istent – felelte a pap a földet ásva. – Az Isten tudja, mit csinál, te pedig nem tudod.
– De hát mért született, ha így kellett meghalnia!
– Nem tudjuk, mért születünk; és nem tudjuk, mért halunk meg – szólt a pap tovább ásva. – Ne szólj többet az Istenről.
Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.
– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.
Füvet és virágot szaggatott. Azt szórta a gyermekére. Közben sírt, jajgatott:
– Ó, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod többet ezt a szót: anyákám! Ó, hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Ó, hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!
És a paphoz fordulva siránkozott tovább:
– Milyen szép szeme volt! Ugye, milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Ó, drága lelkem, nem nézel reám többé sohasem!
A pap eközben behányta a földet a sírba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán erős ágat tört a temető szélén egy bodzafáról, kereszt alakú ágat. Letűzte fejtől a halmocskára.
– Ó, hogy az Isten elvett téged tőlem! – sírta az asszony.
És átölelte a halmocskát.
– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni – vigasztalta a pap.
Az ásót és kapát a vállára vetette. Bólogatva beszélt tovább:
– Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.
Hazaindultak.
Az asszony csöndesen sírdogálva követte a papot, s hogy a pap elhallgatott, újra zokogott:
– Milyen szép szeme volt! Ugye, tisztelendő uram, milyen szép barna szeme volt!
17
Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Sziget várába.
Felhőtlen, meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.
Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.
– Az úr itthon van.
– Itthon? – kérdezte csodálkozva a gyerek. – Honnan tudja?
– Nem látod a zászlót?
– Ott