falud?
– Kishida – felelte a pap.
– A Balaton mellett?
– Ott.
– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kisfiút, és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Sziget várába.
– Szívesen – felelte a pap.
– Attól tartok, hogy valami baja történik – magyarázta Dobó. – Mink itt szétriasztunk egy jókora török csapatot, aztán, látod, valamelyik megsebezheti.
A pap megfordította a kocsiját.
– Felülsz – kérdezte Gergőtől – vagy a lovadon maradsz?
– Majd a kocsi mellett megyek – felelte búsan a gyerek.
Mert ha várta is a véres küzdelmet, Dobó mellett biztonságban érezte magát. Hogy öldöklés lesz? A török nem ember, csak országpusztító fenevad. Gyermekszívvel is gyűlölte már őket.
Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta Gergőt.
– Isten áldjon meg, kis katonám – szólott —, tudom, hogy szeretnél velünk lenni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap múlva találkozunk.
A pap eloldotta a kerékkötőt, s közibe vágott a lovaknak.
Gergő búsan poroszkált a kocsi után.
14
Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.
Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.
Az egész Mecseket meg kellett kerülniük.
Éjfél felé kisütött a hold, és világított nekik a keskeny, agyagos kocsiúton.
Gergő akkor már mindenütt elöl lovagolt, és mikor rossz hidat értek, megkiáltotta a papnak.
Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.
– Nézz be, fiam – mondotta a pap —, csárda-e vagy másféle ház! A lovakat itt megetetjük.
Gergő belovagolt az udvarra, s néhány perc múlva visszatért.
– Üres ház – mondotta —, az ajtaja sincs becsukva.
– Mindegy – felelte a pap —, itt megetetünk.
S befordult a kocsival az udvarra.
Egy fehér, kis, lompos kutya csahított eléjük. Kívüle senki sem jelentkezett.
A pap leugrott a kocsiról, s bejárta a házat.
– Adj’ isten! Ki van itthon? – kiáltozta be ajtón, ablakon.
A ház sötét volt. Senki se felelt. Az ajtók tártan-nyitottan. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony török járt.
– Hát biz itt magunk vagyunk – szólt a pap, hogy visszatért. – Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.
Lebocsátotta a vödröt, és vizet húzott fel. Azután keresgélésbe fogott a kocsiján.
Volt ott mindenféle: ágynemű, gabona, láda, faragott szék, egy hordó bor meg telt zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemű.
Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezett. Körülborogatta magát.
Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályúhoz. Megitatta.
A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel. – Éhes vagy-e, fiam?
– Éhes vagyok – felelte a gyermek.
A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.
– Áldott a te neved, Uram! – kiáltotta meleg és hálás hangon. – Kiszabadítottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.
Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénnyel telt, fehér lámpagolyóként függött az égboltozat közepén, és világított a vacsorához.
A kút kávájára ültek, s ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.
A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.
– Lovas jön – vélekedett a pap.
– Egy – felelte rá Gergely.
S tovább ettek.
A dobogás lassanként robogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc múlva odaérkezett maga a lovas is.
Meglassította a lovát a csárda előtt, és belépett az udvarra.
– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.
Töröknek nézte, hogy a fején ott fehérlett a vizes kendő.
– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.
Megismerte Mórét.
Gergő is megismerte. Összeborzongott.
– Ki van itt? – kérdezte Móré, miközben lefordult a gőzölgő paripáról. – Hol a gazda?
– Nincs itt más, csak én meg ez a kisfiú – felelte a pap. – A ház gazdátlan.
– Nekem ló kell – szólt nyersen Móré. – Pihent ló.
A pap vállat vont.
– Itt bizony alig akad.
– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Keresztények vagyunk. Ide a lovadat!
Egy pillantással végigmustrálta a két lovat. A harmadik, a Gergelyé, az árnyékban legelt. Kicsi ló volt: hitványnak látszott. Móré feleletet se várt, csak eloldotta a rudast a kocsitól.
– Hohó – szólalt meg a pap —, legalább azt mondd meg, miért futsz!
Móré nem felelt. Rávetette magát a parasztlóra, és tovaszáguldott.
– No – mormogta a pap —, ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.
Ahogy megmozdult, megérezte, hogy valami kicsúszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán, hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.
A kis selyemzacskóban valami keménykedett. Fölhasította a kardjával, hát egy gyűrű fordult ki belőle.
A gyűrű köve szokatlanul nagy, négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett megismerni a holdvilágnál. De azt tisztán lehetett látni, hogy valami halványsárga kőből hold van rajta meg körülötte öt apró gyémántcsillag.
A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török írás.
A pap értett törökül, de a török írásjegyeket nem ismerte.
Ránézett Gergőre. A fiúcska a fehér ruhás zsákon aludt már édesen.
15
Milyen vidáman, pompásan sugárzik le a nap az égről! Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, csak szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.
Ó, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!
A pap előre tudta, hogy az ő faluja is fel van dúlva. Mégis, ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos, tetőtlen torony, elvizesedett a szeme.
El