nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.
A török a fejét rázta.
– Kevesen vagyunk – mondotta elgondolkozva. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.
– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell osztozkodnotok. Öregember az már. És fából van keze-lába.
– Mikor jártál ott legutoljára?
– Esztendeje lehet.
– Esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.
A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.
Gergőnek elnehezült a feje. Elaludt. De csupa irtózatot álmodott. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak a falujukban, megfogják az anyját, és kést szúrnak a mellébe.
Megrezzent és fölébredt.
Éji homály és fülemiledal mindenfelé. Száz fülemile! Ezer fülemile! Mintha a világnak minden fülemiléje abba az erdőbe szállott volna, hogy gyönyörűséget daloljon a rabok álmába!
Gergő fölnéz az égre. Szakadozott felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.
A tüzet a fa alatt már elborította a hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. A janicsárok ott hevernek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.
Jumurdzsák is ott hever. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a homályban.
Haza kéne menni. Ez volt Gergőnek az első gondolata.
Nem szabad. Ez volt a másik.
Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük! De át kell szöknie, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.
A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe súgta:
– Vicuska! Vicuska!
Évica fölébredt.
– Gyerünk haza – susogta Gergő.
Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazította, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura fordult a tekintete, fölvette, és azt nézte kismacskás nézéssel.
– Gyerünk – mondotta Gergő.
Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.
Egy aszab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerékagyon. A csutora mellette.
Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a híján, amelyhez támaszkodott.
Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.
Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.
– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinnünk.
Azonban a szürke össze volt kötve a kis török lóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.
– A fene látott ilyet! – morogta a csomóra.
Bosszúságában sírva vakarta a fejét.
Próbálta újra meg újra, a fogával is. De csak nem bírta a csomót eloldani. Végre is megfogta a szürkét, és vezette.
Őr a lovak mellett is volt. De az is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Tátott szájjal hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.
A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek, mint az árnyék. Sem a szekereken belül, sem a szekereken kívül nem ébredt rájuk senki.
Egy alkalmas fatörzsöknél megállította Gergő a szürkét, és felmászott a hátára.
– Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak.
Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek újra le kellett szállania. Föl kellett segítenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.
Ültek egymás mellett a szürkén. Elöl Gergely, mögötte a kis Éva. A kisleány még mindig tartogatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon üljön a nyeregbe. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiú vállába. A fiú megrántotta a kantárt, s a szürke megindult, ki az erdőből: vonta, vitte magával a török lovat is.
Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.
Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.
6
A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.
Bálint pap ott maradt Ceceynél, és vigasztalgatta a vigasztalhatatlan házaspárt.
Az asszony olyan volt, mint az őrült. Jajveszékelt, ájuldozott.
A falábú ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserűen kiáltotta:
– Nincs Isten!
– Van! – kiáltotta vissza a pap.
– Nincs! – ismételte Cecey.
– Van!
– Nincs!
A pap egyet nyelt, aztán enyhére változott hangon folytatta:
– Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja.
A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.
A pap csak hajnal felé búcsúzott el tőlük.
Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékényágyról.
– Tisztelendő uram – mondja halkan.
– Mit akarsz, atyámfia?
– Nem vízbe vesztek azok.
– Hát? Mit tudsz róluk?
– Azt, hogy a törökök vitték el őket.
A pap majdnem a falnak esett.
– Honnan tudod?
– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondtúráson láttam a töröknek a lába nyomát.
– Török lába nyomát?
– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen olyan.
– Hátha bocskornyom volt?
– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: török nyom volt. Meg a török lónak is ott a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?
– Hát mért nem szóltál?
– Meggondoltam, hogy nem szólok. Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? Szétszaladt volna az egész falu. Aztán mi haszna lett volna? A török sok, és mind fegyveres.
A pap meredező szemmel járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.
– Igazat beszélsz – mondotta, a