belefulladtak valahol a vízbe.
3
– Az én nevem Margit. Szólítsatok csak Margit néninek – mondta a kocsin ülő rab leány. – Mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hova valók vagytok, édeseim?
– A faluba – felelte könnyes szemmel Gergő.
– A paluba – felelte a kisleány is.
– Melyik faluba?
– Itt az erdőbe van.
– De mi a neve annak a falunak?
– A neve? A nevét nem tudom.
Kövér képű leány volt a magát Margitnak nevező, és mindig csókra álló szájú. Az arca itt-ott szeplős, és a nyakán kék üvegből való gyöngyöt viselt. A törökök egy Somogy megyei pusztáról ragadták magukkal.
A gyerekek feleletére elgondolkodott, aztán rongyokból bábut kötött Vicuskának.
– Ez lesz a Vicuska babája. Sárga a kendője, piros a szoknyája. Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.
Halad a rabkocsi csendesen.
A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog, meg egy nagy arcú parasztember, aki lehet már negyvenesztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú, magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szeme bogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynéhány nappal forró vízzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a temploma kincseit.
Voltak is az ő templomának kincsei!
Hát mondom: mindezek rabok, szegények. A lábukon lánc. A kezük – kinek elöl, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánnyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezítláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.
A rongyok már véresek.
– Álljunk meg – könyörgött hátrafordulva olykor —, hadd igazítsam meg a bilincsemet.
A janicsárok azonban rá se hederítettek. Törökül fecsegtek egymással, és legfeljebb csak egy bosszús tekintet volt a feleletük.
Gergelynek rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.
A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét, és ráordított a mellette lovagló, görbe hátú törökre:
– A tűz emésszen meg benneteket, pogány farkasok!
– Gáspár, Gáspár – szólott le Margit a kocsi tetejéről —, viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja, már nyugvóra hajlik, meg kell állaniuk.
Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sírva fakadt.
– Haza akarok menni! – bömbölte Gergely.
– Apához! – sírta a kis Éva.
A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé. Megcsókolták a földet, és imádkoztak.
Ezalatt csend volt.
A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. Körültekerte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.
– Áldjon meg az Isten, Margit – mondotta sóhajtva a legény.
– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.
És sírásra fancsalodott az arca. Minden órában sírt egynéhány percet, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek. Mert mikor ő sírt, azok is sírtak.
– Hej, de ihes vágyok – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. – Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.
A kocsis – szintén láncolt lábú rab legény – elmosolyodott a cigány sóhajtására.
– Magam is éhes vagyok – felelte a törökökre megvetően pillantva —, de főzök is estére olyan paprikás húst, hogy mind nekünk marad.
– Hát te vágy á sákács?
A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. De aztán mégis felelt:
– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.
– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?
– Három napja.
– Nem lehetne elfistelegni váláhogy?
– Nem, ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.
Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz, vastag láncok csördültek föl vele.
– De hátha ma nem főzsöl? – tűnődött aggódva a cigány.
– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.
– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat. De már nem is tudnám, hogy van sájam, ha néha nem besélnék.
– Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.
– Nem isik a terek, te!
– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.
– Na, akkor nekem innepem ván – ujjongott a cigány —, olyan nótát pikulázsok nekik, hogy még táncra is kerekednek tűle.
A félszemű janicsár az imádság végeztével nem indította meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Darazsak laknak benne.
A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:
– Utánam! Be az erdőbe!
És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.
A nap eközben elsüllyedt a fák között. Az erdőre homály borult. A tiszta égen előtündökölt az első csillag.
A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és rákiáltott:
– Tüzet raksz!
– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!
– Hallgass! – böffent rája a török.
Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűz készítésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.
A kocsist is felszabadították az ülésről.
– Olyat, mint tegnap – mondta neki a félszemű török.
– Meglesz – felelte a kocsis.
Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták,