hogy estig itt pihenjek? – kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.
– De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!
– Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.
Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.
– Te a baráttól jössz! – szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.
– Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?
– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.
– Igaz – felelte az ember.
– Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.
– Az is igaz.
– Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián,[1] aki atyámfia.
– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
– Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?
– Varsányi Imrének.
– Hány esztendős vagy?
– Harminc.
– No, hát lássuk: mi hírt hoztál?
A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.
– Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.
– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?
Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.
– Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.
És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.
– Az – szólt a levélbe belehunyorítva —, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.
A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.
– Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.
S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:
– Egészséges a Gyuri bácsi?
A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.
– Nem beteg az soha.
Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.
– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.
És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
– Pápista vagyok – felelte a zarándok.
A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:
– Kedves sógorom…
Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.
Folytatta:
– és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.
– Ne olvasd tovább – pattant fel Cecey —, ebnek kell eb kegyelme!
– Csöndesen, kedvesem – csillapította az asszony. – György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.
A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:
– A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…
– Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.
– Már más következik – felelt a pap.
És olvasott tovább:
– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…
– Belém, belém – kiáltotta az asztalra csapva Cecey —, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!
A pap tovább olvasott:
– Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.
– Nem kell! – kiáltott Cecey fölkelve. – A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!
– Tudod is te, hogy azon vette! – szólt a pap bosszúsan. – Hátha örökség?
De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.
A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.
– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.
– Hát nem viszek levelet?
– Nem.
Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:
– A fejem még nem fa!
A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.
A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.
Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.
– És ha nem örökség is – mondotta —, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.
Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:
– Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.
– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.
– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey
– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.
– Hóhér!
– Német!
– Sintér!
– Hazaáruló!
A