megindul a két lóval a leányka felé.
Gergő le akar ereszkedni a lóról. Gergő hátán nagyot csattan a török tenyere. Gergő tehát bőg, és ültön marad, a török meg ott hagyja a két lovat, és fut a kislány után.
A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak, és magas a fű. Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.
– Csitt! – szól a török, rácsapva a gömbölyűjére —, csitt, mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham-ham!
A kislány elhallgat. Csak a szívecskéje ver, mint a marokba fogott verébé.
Azonban hogy a lovakhoz érnek, újra kiszakad belőle a sikoltás:
– Apuska! Apa!
Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.
A Gergő gyerek is bőg. Az öklét a szemén forgatva sírja:
– Hazamegyek, haza akarok menni!
– Hallgass, rongyos fattyú – rivall rá a török —, mindjárt kétfelé hasítlak!
És fenyegetően rázza az öklét Gergőre.
A két gyerek elhallgat. A leányka szinte ájult rémületében. Gergő csöndesen picsogva ül a pej hátán.
És mennek.
Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindzsik, gyalog aszabok, tarka öltözetű szabadkatonák. Virgonc kis lovakon ülve szállingóznak hazafelé.
Az a csoport, amelyik előttük megy, valami tíz megrakott kocsit és szekeret kísér. A szekereken fehér ágynemű, szekrények, ágyfák, hordók, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen összevisszaságban. A szekerek mellett megláncolt lábú, hátrakötött kezű, bús rabok ballagnak.
A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kék nadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három pedig prémes sapkájú, nagy dárdájú aszab. A félszeműnek porral lepett, fehér strucctoll leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.
Míg bent időzött az erdőben, a három szekér félreállott oldalt az út szélén, és helyet engedett a többi hazavonulónak.
A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket meg a szürkét.
Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az látszik rajtuk. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek. Mikor a lóra néznek, úgy integetnek, mint mikor valaki legyet kerget.
A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemű tetejére. Egy pufók hajadon ül ott, megláncolt lábú rableány, arra bízza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török, és mindenféle ruhát húzkod ki belőle. De az mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pitykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török előválaszt két kis inget meg egy kis szűrt, és feldobja a szekérre.
– Öltöztesd fel őket – mondja a félszemű a leánynak.
A leány körülbelül tizenhét éves. Parasztleány. Ahogy öltözteti a gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.
– Hogy hívnak, angyalkám?
– Vicuska.
– Hát téged, lelkecském?
– Gergő.
– Ne sírjatok, kedves. Velem lesztek.
– De én haza akarok menni – sírja Gergely.
– Én is – sírja a leányka.
A rableány magához öleli őket mind a két kezével.
– Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sírjatok.
2
A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.
Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.
Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.
A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült, és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok beugrattak a hídon át az udvarra.
Cecey ott gubbaszkodott a szérű árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyírt ott birkát. A kezükben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon!
Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt, és eléjük baktatott. Furcsa járása volt az öregúrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonzeke ujja csak lötyögött a csuklóján.
A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Ceceyhez sietett.
– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.
Hosszú, csontos legény, de csupa erő minden mozdulata. S a szeme hegyesen néző, erős szürke szem.
Cecey hátradugta a kezét.
– Kinek a hadában szolgálsz?
– Most a Török Bálintéban.
– Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.
S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.
– Hát mi szél hordoz erre?
– Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.
– A Móré várából?
– Nem a Móré vára az már.
– Hát?
– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
Az öreg falábú elbámult.
– Lerontottátok?
– Földig.
– Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.
– Lerontottátok! – kiáltott újból elbámulva.
A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
– Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
– Dobó István.
– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.
Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.
– Mielőtt leülnénk, bátyám – mondotta Dobó —, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.
– Nem