utcában.
– Nem ismerem ám én itt az utcákat.
– Hát csak eredj, öcskös, egyenesen, aztán kérdezősködjél. Egy kis, zöld házban lakik. A kapu fölött íj lóg. Íjas lakik ottan.
– Szagittárius?[20]
– Az.
Gergely még egy pillantást vetett az ágyúra, aztán az öreg szürkével elkocogott.
Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára és abban egy kis, zöldre festett, egyemeletes házikóra.
A házikón csak öt ablakocska látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat.
Afölött lógott a nagy, vörös bádogíj.
Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszú nyelű légycsapóval az almárium[21] oldalán csattogott.
– Ne, kutya! – mondotta akkorát csattintva, mint a puskalövés.
Aztán hogy lépéseket hallott, folytatta:
– Nincs ennél bátrabb állat a világon! Itt ütöm, verem őket egymás szeme láttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakállamra. Ne, kutya!
És a légycsapóval a levegőben suhant egyet.
– Édes apámuram – szólt Gergely mosolyogva —, jó reggelt!
Az öreg csak erre a hangra fordult meg.
– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. – Te vagy az, lelkem?
S még az álla is leesett bámulatában.
Gergely maga is csodálatosnak érezte, hogy ott van, de mégis várta, hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták, Keresztesen.
A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.
Az is éppúgy meghökkent, és éppúgy elbámult.
– Hogyan jöttél? – kérdezte. – Mi hozott ide, fiam?
S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.
De máskor mintha melegebben csókolta volna meg. Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább érzés, mint gondolat.
– Nem egyébért jöttem – felelte Gergely —, csak hogy térnének vissza Keresztesre.
– Ohó! – felelte az öreg.
Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!
– Láttam a török hadat – beszélte tovább Gergely. – Azok ám elfoglalják Budát.
– Ohó! – szólt még erősebben Cecey.
Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság!
Az asszony is úgy nézett a fiúra, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az együgyűekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot gondolnak.
– Éhes vagy-e, lelkem? – kérdezte, a fiú vállára téve a kezét. – Talán nem is aludtál?
Gergely igent is, nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra pillantgatott, s közben az asztalon álló sakktáblára bámult.
– Vicuskát várod, ugye? – szólt az asszony az urára pillantva. – Nincs itthon, fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!
S hogy sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:
– Jézus Mária! Fut a tejem!
Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.
– Hol a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.
– Temet – felelte unatkozó arccal Cecey. – Összeállt néhány baráttal: temetnek.
– Németet?
– Persze hogy németet. Mióta háború van, mindennap kijár temetni. Érdemes is a németet temetni!
– És nem lőttek rá?
– Fehér ingben vannak. Az olyant nem lövik.
– Én még sok temetetlent láttam.
– Elhiszem, öcsém. Vágtunk jócskán.
Az öcsém szó megint kedvetlenül érintette Gergelyt. De már nem állhatta tovább: Vicára fordította a beszédet.
– Most is a királynénál van?
– Ott – felelte az öreg.
Fölkelt, és végigsétált a szobán. Az arca eközben valami komoly és méltóságos kifejezést öltött. Aztán nekifogott, és elmagyarázta, hogy a kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a Várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott Vicára, s feléje nyújtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint otthon a parasztgyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis mulya! Attól a naptól kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti haza.
Gergely eleinte csak érdeklődve, de aztán ragyogó szemmel hallgatta az öreget.
Kissé furcsállta, hogy Cecey méltóságos arcot ölt, és hűvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.
– No, mi lelt? – szólt az öreg. – Mér nézel olyan ostobán?
– Álmos vagyok – felelte Gergely.
S alig bírta visszatartani a könnyeit.
Mert akkor már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.
13
Hát mi is történt Budán?
Az, hogy a német szeretett volna beleülni. A királyné engedte volna is, de a magyar uraknak sehogy se tetszett az a gondolat, hogy Mátyás palotájában német tanyázzon.
Segítségül hívták a törököt, és addig is védekeztek. Mikorra a török segítség előhada megérkezett, már akkor fogyadozott a német.
S mikorra a szultán is megérkezett roppant táborával, Roggendorfnak[22] a hada szét volt verve.
A barát (csak így nevezték a híres Martinuzzi Györgyöt)[23] négyszáz német rabot vitt üdvözletül a szultán elé.
Vele ment Török Bálint és az ősz Petrovich Péter is.
A szultán Cserepesen állt a hadával; egy tábori állomásnyira Budától. Az urakat tornyos és tornácos selyemsátorában fogadta kegyesen. Mind a hármat ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével gondolkozik a magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből ismerte, mikor Bécs városára akarta kitűzni a félholdas lobogót. Bálint úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették a törökök, mint a tüzes ördögöt.
Az öreg Petrovichról már előre megmagyarázta a tolmács, hogy rokona a csecsemő királynak, és hogy ő volt az, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt letaszította a lováról, és rabul ejtette.
A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután, hogy a szultán eléjük lépett, és a kezét nyújtotta, a barát is lépett egyet,