mintha másképp nem is történhetett volna.
A sátorban ott állt a két fiatal szultánfi is. Nyájasan szorítottak kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogyan viselkedjenek. Aztán megint az apjuk mögé állottak, s Török Bálintra függesztették a tekintetüket.
Hát lehetett is őt nézni. Micsoda méltóságos, szép magyar ember! Ahogy ott áll a vágott ujjú, vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság elhitványodik mellette.
A szultán vén birkaszeme is gyakrabban fordult Török Bálintra, mint az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban[24] jelentette, hogy a német veszedelem el van hárítva, és hogy a magyar nemzet boldog, mikor ilyen hatalmas pártfogó szárnyát érzi maga fölött.
A tolmács Szulejmán pasa volt, egy beteges, sovány öregúr, aki surján legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két nyelvet hibátlanul beszélte.
Mondatról mondatra fordította a barát szónoklatát.
A szultán bólogatott. Aztán, hogy a beszéd egy mély meghajlással véget ért, a szultán elmosolyodott:
– Jól beszéltél. Azért is jöttem, mert János király barátom volt. Az ő népének sorsa nem idegen nép sorsa nekem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog fölötte őrködni mindenkoron.
A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich könnycseppet törölt el a szemében. Csupán Török Bálint nézett felhős homlokkal maga elé.
– Hát lássuk: miféle néppel küzdöttetek meg? – mondotta a szultán.
Lóra ült, és a magyar urak kíséretében lassú lépést végiglovagolt a rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszú sorban a homokon, közel a Dunához.
A szultán jobbján a barát lovagolt, bal felől Szulejmán pasa. Néha azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.
A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik-másik esdeklőn emelte feléje megláncolt két kezét.
– Rongy, zsoldos nép – mondotta törökül a szultán —, de erős testalkatúak.
– Voltak erősebbek is – mondta rá magyarul Török Bálint, hogy a szultán hozzája fordult. – Volt egynéhány száz, de azok nincsenek itt.
S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan válaszolt:
– Azokat én vágtam le.
Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak elő. De a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.
– Mi történjék a rabokkal, felség? – kérdezte Amhát pasa.
– Üssétek le a fejüket – felelte a szultán olyan egykedvűen, mintha azt mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.
Leült a sátora elé egy aranyos hímzésű párnára. Mögéje állott két pávatoll legyezős szolga, s nem is a pompa kedvéért, hanem valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén járt az idő, és a táborral a legyek miriádja utazott.
A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett süveggel a magyar urak.
A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult:
– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered?
Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot is.
És magyarul felelte:
– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismertem. Van a birtokaimon egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy azt a rabot ismerem.
– Hozzátok ide – parancsolá a szultán.
És a szemöldökét felholdazva, unalommal nézett maga elé.
A Duna-partról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések, s mindez összevegyült a tábor zajgásával.
Két ember hozott aztán sietést egy lepedőbe burkolt alakot.
Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
– Ismered? – kérdezte a szultán, féloldalt nézve Török Bálintra.
– Hogyne ismerném – felelte megrendülve Török Bálint —, hiszen ez az én papom!
És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete szemekkel találkozott.
– Valami baja történt – szólt a szultán. – Már akkor is beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen – szólt a szolgákhoz fordulva —, a keresztény vallás szertartásai szerint.
Azután ezüsttálcán, ezüstpoharakban frissítőket hordtak körül. Valami narancsléből és rózsavízből készült ital volt az, jeges és illatos.
A szultán nyájas mosolygással kínálta meg elsőnek Török Bálintot.
14
Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné. A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy magára maradhatott a bánatával.
Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, azon ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretnivalóbb teremtés Évánál. De az mégiscsak szívbeli fájdalom, hogy Ceceyék annyira büszkék reá! Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se háza, se címere, se kutyája nincsen?
Ledőlt a kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könnytől esőző orcáját.
Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.
Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.
Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferde lábú Szent Imre-képre, aztán elkomolyodott. Arcát a két tenyerébe fektetve könyökölt a térdén. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai Vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostohaszülők színeváltozása – mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki ennie-innia. Hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? Mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? Ki fogja őket tanítani ezután? Bizonyosan Tinódi Sebestyén, a béna kezű, jó lantos.
Fölkelt, és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyűgeiből akar kibontakozni.
Átment Ceceyékhez.
– Édesanyám – mondotta az asszonynak —, én csak azért jöttem, hogy meghíreljem a török veszedelmet. Most már visszatérek.
Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával valami gyolcsot szegett. A nők akkoriban aranyozott inggallért viseltek. A leányának varrta.
– Hová sietnél? – felelte. – Hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram nincs itthon. Ő is akar talán szólani veled. Hát Bálint úrnál voltál-e már?
– Nem – felelte a diák —, nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam