karom akkor nem feszült az égnek.
– Még nem búgtátok a vágy viharát
Ősvilági hangotokkal szívembe,
Vihar-anyák ti, iszonyú fák!
Egymástól messze, gőgben, mily külön,
S alig moccannak a feketült törzsek.
De fenn a koronákat szél zilálja;
Ott kiszabadult vad erők dühe
Vájja karmát a lombok zöld hajába.
E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,
Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.
Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,
– De feljebb szökken, mint az agg, szikár,
Magános faoszlopok.
Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!
Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,
Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal
Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;
– Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.
E hárfából süvölt a démoni hang,
S tör vad erővel keletről nyugatnak;
Az erdők szava visszadöng a mélyben.
– Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! —
Vihar! Beszélgess vélem!
Hogy epedem én mindig egy kéz után,
Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!
Az én öt ujjam is vérezve dult,
Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;
De mert hiába, – ökölbe szorult.
Ó, mennyiféle izzó áhítattal
Dobáltam Isten s állat közt magam!
Míg megérthettem a vihar szavát:
Csak egy áhítat van – lelkemre méltó,
Az, mely a mindenséget fogja át.
Jöjj, mindenhatóság vihara, rázd az erdőt!
– Rémülve rebben varjak rút csapatja, —
Rázz önmagamra engem, ősi szellem!
Vihar hátfája, zengjed sorsomat!
Világ! Taníts magányra engem!
1917
ÉRZEM, HOGY ILLAN AZ ÉLET
Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,
Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.
Mily hamar itt van az utolsó ének!
Mily hamar itt van utolszor a csók!
Még váró és félő remegésem
Erővel csügg ifjú ajakadon!
– Te adod az utolsó csókot nékem,
És utolsó rózsámat neked adom.
A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,
Ifjúságod borával töltöd poharamat;
Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; —
Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!
Utolsó csillagom áll most az égen.
– Nézd, lábaid elé borulva kérlek;
Ne vond el szívedet még, üdvösségem!
Te vagy az utolsó boldogság; – érezd!
Hagyd, hogy még egyszer keblemen át
Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!
Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,
És beléhull csillagom.
1917
KRITIKÁK ÉS CIKKEK
KÖNYVEK ÉS ARCOK
JÖRGNÉ DRASKÓCZY ILMA
A költői munka bájos dilettánsa és a finom, igaz, nagy érzések embere közlekedik velünk e könyvön át, amelynek írója: asszony. Az olvasás szintúgy bájos dilettánsai, színi— vagy tanítóiskolák leánynövendékei, akik fiatal és őszinte szívvel, forró részvéttel kezelik a verseskönyveket – előveszik azt a bizonyos jegyzetfüzetet (amilyent mellesleg sok nagy ember és sok öreg úr is tart – Jókai is tartott), és lemásolják bele szép, árnyalt betűkkel a kötet tíz-tizenöt versét; – a legjobbakat, mert a bimbózó fiatal lélekben fejlett műérzék és kritikus ösztön lakik. Azt írják le maguknak, amivel együtthangzanak, mint a rezonáló masinák a fizikus termekben – és a gyűrött, kék vonalú füzetek, a fiatal emberlelkek formálódásának gyűjtőlencséi – sok egykorú poétáról a legigazabb, mert legtudománytalanabb bírálatok.
Jörgné könyvéből sokat kell kiírni. – Hallucináció – Révben – A nap – Az éj – Menny és föld – Milyen a párod? – Leányszemek – Versengés – Üzenetváltás – mind e kéziratos füzetekbe kerülnek. Fiatal, szerelmes, magányos vagy furcsa emberek – vagy éppen maguk is poéták —, szóval akik olvassák és kedvelik nálunk a ritmusos gondolatot – mind meg fogják ismerni és szeretni ezeket a csendes, bájos és tiszta dalokat s értük egy asszony nevét, aki világra hozta őket. Önkéntelenül mormogva, csendesen ismételgetve meg fogják tanulni az Álom címűt – mint ahogy meglepően sok normális ember is tudja a szegény Makai Zuboly levelé-t, Endrődy Miss Marie-jét, Erdős Renée árulkodó csillagjait, sőt Kiss Jehová-ját is az Oh mért oly későn mellett. – Miért éppen ezeket? Nem tudom, de csodás egyöntetűség van a tömegízlésben. Nemrég magam is köztük álltam ama készülődőknek, kik még nem kezdték el az életet, és egy-egy intézeti terem ablakfülkéjében boldog gyönyörűséggel egymásra licitálják a “ma” verseit vagy zengő, nemes részleteket. Fogadnék, hogy már sokan elsuttogták a Szeret-e drágám! végzetű strófát – zengik, hogy: Gerlék kacagtak, bíborszínű láng csapott az égnek – és a Selyemfátyollal borítom be lantom – kezdetűt.
Nagyon sok új és bájos kép van az utóbbihoz hasonló – fátyolos lanton, egy rózsaszállal pengeti ki a lágy melódiát – egynek, csak egynek szólót. Sok új és örülni, megtapsolni való szófűzés pattant ki önkéntelen ez oly kevéssé tudatos lélekből: beteg vagyok a szívemmel – szóljon a hegedű lágyan, selymesen – az érzés tiszta mint a kócsag szárnya – és sok, sok más, ami mind gazdagítja a formát, többíti az eszközöket a jövő nagy poétája számára. Mert valaki jönni fog, és tudni fog mindent – a legrejtettebbet is kifejezni – a hajnali álomból félig ébredést – a hóolvadás neszét – azt az érzést, mikor hídon állva a vizet nézzük vagy a tavaszi reggel napsugarát. Ki fog fejezni minden bensőt és egyszerűt, de nagyon egyszerűn, könnyeden érintve a lelket, darabosság és reflexiók nélkül.
Reflexiók! Miért szólít bennünket így a mi asszonyunk: “Tudjátok-e, mi az, várni valakit?” – S miért folytatja fogytig e silány és kopott formát – mikor ugyanazt élesen, erősen, cselekvőn lehetett volna megcsinálni: várom és nem jön – elébe futok – megremegek – csalódom – nem ő. Átkozom, elsiratom, lángol a szívem, és közömbös arccal állok elébe, ha megérkezik. És ilyen közvetlenséget rontó, általánosító gyarlóság van egynéhány nála: “Mi az, mi a viharba űz?”, “Oh mondja, mi van a szemében?”, “Mi lenne, mi volna?” – De uramisten – ha az ilyesmi csak töltelék,