dalain aggódik – a lámpa körül okvetlenkedő éjjeli lepke sorsát nem említve. Hogy dalolva sokat emlegeti dalait – hogy szeretete azt kérdi: “Ki tudja, hogy lesz holnap?” (csak három magyar poéta kérdte ugyanazzal a szóval!), vagy hogy a múzsának árulkodik a rossz világra – ez a sok kicsi talán éppolyan frissen, eredetien buzgott fel a lelkéből, éppolyan töretlennek és merésznek látszott előttük az út “a szívből a toll hegyéig” – mintha az említett néhány jeles poéta – sőt Tassótól elkezdve soha, egyetlenegy sem élt volna. Aki tud merész, új és eredeti dolgot csinálni, annak a közhelyeit is tisztelnünk kell. Ki tehet róla, hogy mások is ugyanígy gondolták. Ez tehát – all right – rendén van. De aki olyan erős drámai módon tud mesélni, mint ahogy a Gara Mária öltözködése van elmesélve… Nos? – Hogy miért nem ír több olyat? Hogy hát írjon mindent így! – Ez volna a legotrombább “utasítás” és a legnevetségesebb követelés a világon.
1905
TORMAY CECILE
Aranyoszlopos empire órák, Altwien-virágtartók, vékony lábú secretaire-ek, tifani vázák és tanagra szobrocskák között is “élet” élődik – akárcsak a piacon vagy a fűszerüzletben —, de az az élet bájosabb, illendőbb, finomabb és lengébb. Ez a könnyű és finom levegő érint meg a Tormay Cecile könyvéből.
Diszkrét és okos asszony írhatta – aki a látszólagosságok megett a roncsoló, túlfeszített életet – az ordító, vaskos, véres tragédiákat is meglátja – de érzi, hogy itt azok nem akarnak észrevevődni – itt halkan kell beszélni, hogy fel ne rezzenjen valami szép kis burnótos, öreg dáma, hajporos régi arckép – az immár jó viseletű emlékek… Szalonokban ismerős az a jóságos és gyönyörűen értelmes fejmozdulat, hogy: “Légy nyugodt – nem vettem észre!”
– Diszkrét és okos asszony írta ezt a könyvet.
Bejárhatta Itáliát – amit látott, megnézte jól, és bár nem takarta bele a lelkébe, hogy azon át ragyogóbban újraszülessenek a tájak, az utcák és piazzák – de visszaemlékszik minden színre, alakra és… névre. Ő tudja, merre van a Santa Maria Formosa temploma és a Della Salute – ismeri Sienát, és tudja, merre kell a caminói campagnát megkeresni – vagy másutt valahol a Torre del Orelogiót. Valahogy egyformán festenek ezek mind – színre és alakra —, talán a Desdemona palotája körül van egy élő és fájdalmat okozó, tehát igazi mondat. De hisz ezek csak az “elhitetés eszközei”.
Ha festő lenne, bájos, hű és jelentéktelen képeket alkotna – így azonban jelentékeny és figyelemre méltó novellista. A mennyiségre sem fukar, szép kis fehér könyvben sok érdekes történetet mond el, és – csodálatos – mindegyikben igazán, becsületesen, érdemlegesen történik is valami. Van köztük egynéhány – jó néhány —, amikről semmit sem lehet és nem kell írni – olvassa és élvezze ki-ki magának, mert egyszerűen… nagyon szépek. A legszebb talán a Maestro – és ilyen az Utolsó tavasz – a Virágzó hantok – és még egynéhány. Csodálatosan ismeri és elismeri a cselekvések apró, hajszálfinom indítékait, amik mint a delejtűt rezgetik a lelket – látszólag tévelygőn és mégis csalhatatlanul biztosan. Ezek azok a lelki átalakulások, amikkel a törvény látói szembekacagnák a védőügyvédeket, és mégis, vagy épp azért, ezek a legigazabbak.
De tán épp mert olyan nagyon finomak, őt magát is megtévesztik néha; ilyen megtévelyedés van egy kicsit mindjárt az első novellában is. Nem az “apró bűnei” miatt szerették azt az asszonyt – hanem… szerették. És nem azért lett hűtlen a gavallér, mert az asszony leszokott a kedvéért a hibáiról – hanem mert már… elég soká szerette. Az asszony megadta magát – jó volt, nem ingerelte a féltékenységét, nem szabta meg az együttlét idejét —, és mindenféle szerelem vége ebben a mondatban kulminál: “Az asszonyok rettenetesen egyformák.” – Akkor is így végződik vala a regény, ha hölgye történetesen a megadás után is feltűnő színeket visel és cigarettázik. Ilyen megtévesztődés egy kicsit a Kísértet vagy a Piros cipő.
Bámulatos biztossággal és objektivitással ismeri az asszonyokat – nemcsak önmagát, hanem sok-sok típust —, hisz például a Gyűrű asszonya körülbelül szerepet cserél az Apró bűnök férfiával. Van ilyen asszony is – zsarnok, szeszélyes, változékony – éppúgy, mint hű, áldozatkész, odaadó —, és Tormay Cecile nagyon sokfajta asszonyt ismer. Hogy itt azért csupa tisztességes asszonyok vonulnak fel, az… bizony, nagyon jólesik az embernek.
A gyermekeket, az öregeket – főképpen az egyszerű, paraszti népeket nem ismeri olyan jól. – Nem éli és nem érti a világukat, és rendesen annyi pátosszal és ünnepélyességgel veszi körül őket, hogy a prózából a kötött formába kívánkoznak. A vén cigány az útszéli keresztnél így beszél:
– Küld az Isten mindig valakit – ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám.
A hátulsó udvari szoba lakója, a szegény és egyszerű vénasszony így szól:
– Abban a percben a lelkem minden érzése a fiam után halt. A sok puskagolyó összetépte a szívével az enyimet is… nem maradt egyéb, mint hősi emléke.
Az útszélen, a szérűn, a hátulsó udvari lakásban nem sokat forgott ember az Apró bűnök írója – de hisz az mindegy is. Tibetben és Patagóniában sem vagyunk ismerősök, és nem is erőltetjük az igaz és emberi történetekhez a patagóniai színeket. Az ember mindenütt egyforma, nagyjában, de csak biztos ecsetkezeléssel lehet jó képet festeni róla. Hál’Istennek, Tormay Cecile ritkán válik hűtlenné a bájos, törékeny, finoman illatos szalonokhoz, amiknek Altwien-vázái és tanagra csecsebecséi közt is – lám – igazi élet élődik.
1905
SZABÓNÉ NOGÁLL JANKA
Az ördög egyszer egy tükröt fabrikált, és vigyorogva sietett vele az Isten elé, hogy megmutathassa néki abban a teremtett világ torzképét. De útközben az Ég haragos villáma széttörte a csúnya jószágot apró, nagyon apró darabokra, és ezek a szörnyű kis porszemek azóta itt kóvályognak a földön. Akinek egy darabka a szemébe téved, az, szegény, azontúl csak úgy látja a világot, olyan kacagtatóan ferdének, kétségbeesetten züllöttnek, olyan tótágast állónak és szörnyűnek, amilyen talán valóban.
Ez a régi mese csak úgy jutott eszembe, mert arra gondoltam, vajon ennek az íróasszonynak a látásos, nagy szemébe mi esett bele? Hogy az angyalok is csináltak azután egy bolond, rózsaszínű mesetükröcskét, amitől csak azt lehet kérdezni: mi a legszebb a világon? No nem! Ezt, amitől így tudjon látni valaki, nem készíthették a kis ostoba angyalok. Legföljebb, ha eltávozott emberek, legjava lelkek, akik itt végigéltek, megnéztek és megismertek mindent, legjobban talán a szenvedést és a megbocsátást.
Egy “indiszkrét” gondolat. Vajon hány esztendős lehet ez az asszony? Ez az édes, megbocsátó gyöngédség, e szánakozó szeretet, e nagylelkű humor, úgy mondják, csak az élemedett emberek kiváltsága. De az öregasszonyok majd mind irigyek, sopánkodók, kicsinyesek és bekerített látásúak, a fiatalok pedig, azok fecsegők, csodálkozók, ítélni merészek, és minden dologba belészerepeltetik becses önmagukat. Ki tud így látni? Ilyen nemes objektivitással, ilyen könnyezve nevető szemmel, ki sajnálja ilyen félénk szeretettel a megtévelyedett, szegény “másik asszony”-t? “Egyik varjú…!” dünnyögi egy mogorva útitárs valamelyik novellában. De milyen ritka madár az ilyen varjú.
Évek! Ha nem szégyellném – de hisz’ Lafcadio Hearn sem szégyelli —, azt mondanám: egy sok ezer éves lélek. Régi lélek, aki nagy, fáradt kultúrák mérgén, illatán keresztül szűrődött és öregedett