– mondá a gazda, – pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.
– De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – fakgatta félig ingerülten a kormánybiztos.
– Hát iszen csak van, – szólt lustán s nehány percz mulva előhozta a tengely-támasztéknak valót.
Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, melylyel odaerősítsük a néhai tengely-roncsaihoz.
– Egy kötél kellene még ide gazduram.
– Hja, – mond az fejvakarva. Persze hogy persze.
– Hát azt már most hol vegyünk?
A horgosi ember vállat vont.
– De hol ám? – vélekedék rendithetlen nyugalommal.
– Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjukötél, vagy egy kötőfék?
– Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva – s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rácz kocsis erőlködését, a mint az végre nyélbe üti a szekeret.
– Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn ujra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.
– No ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.
– Ejh, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?
– Nem értek! – Felelte durván.
– Akkor hát menjünk kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!
– Jól van jól, – kiáltotta utánunk – hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet, meg a fámat.
– Hopho! Megállj kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más uton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája, meg a kötele végett.
– No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!
…Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotografiáját.
BAGI URAM FRAKKBAN
SOK mindenfélét irtak már az Alföld aranyparasztjairól, a kiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monakói herczegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négy lovas hintón járhatnának s kabanosz szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.
De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekerén jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóizüen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsirját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!
Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága máskép nyilvánul. Mert hát ur az ur a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a korcsmában, mig a négy szál czigány-legény huzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:
– Hozzon négy akó bort ezeknek a czigányoknak.
– Hát Bagi uramnak mit hozzak?
– Nekem is hozzon vagy egy félakó fekete kávét.
És főzik ott künn óriási üstben a sok feketét, mert Bagi uramnak ez a parancsolatja. Sürög-forog körülötte az egész háznép. Ő jól tudja, hogy ez most nagy bolondság. De hát épen abban van a virtus, hogy a mit egy Bagi parancsol, az még ha bolondság is, feledésbe mégyen, hiszen épen azért Bagi ő, hogy az is jól vagyon téve és mondva, a mi helytelenség.
Megelégszik az ilyen alföldi paraszt gróf, hogy ő otthon a legelső lehessen a magaszőrü emberek közt, de ha feljebb ranguak kitüntetik, azt is nagyon jó néven veszi – mert csak lefelé arisztokrata.
Bagi uramat sokszor érte ilyen szerencse s urakkal forgolódván, mert hiszen a saját gazdatisztjei is urak már, bizonyos csiszoltságot egyesít magyaros, egészséges észjárásával – s bizony nem vall szégyent senki előtt, a kivel szóba áll.
A Bach-világban (melyet ma visszakivánnak azok a magyarok, a kik abban a hitben voltak még akkor, hogy ennél a világon semmi sem lehet már rosszabb) történt az az eset, hogy az uj csongrádmegyei főnök, mindenható ur, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kivánván összehivni.
Már pedig, hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni mint a telekkönyvből? Nagyszerű az a «tudás könyve». A ki azt megolvassa, azelőtt semmi sem maradhat «homályosságban».
Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghivási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, még pedig mindjárt legelől.
A meghivók elküldettek s a nagy nap végre is megérkezett. A széképület fel volt diszítve ez alkalommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fényesnek akarta ezt a mulatságot ő méltósága, ki még eddig csak a Hármas Kis-Tükörből ösmerte az alföldet. Az inasnak meg volt hagyva, csak olyan embert eresszen be, a ki frakkba jön.
Hát iszen körülbelül ugy jöttek el mindnyájan, csak egyes egyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, a mely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve s piros olajos kendő a nadrág-ellenzőbe huzva, ugy, hogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen.
– Mit akar itt kend? Kicsoda kend? – rivallt rá az ajtónálló komornyik.
– Hát én bizony Bagi vagyok! – mondá ő kigyelme, délczegen kidüllesztve mellét, melyen három sor valóságos ezüstgomb futott le.
– Bagi! Nem lehet bemenni ő méltóságához. Most itt ebéd van.
– Hiszen épen arra ez ebédre jöttem.
Nagy szemeket meresztett a komornyik.
– Lehetlen az! – mondá.
Erre aztán Bagi uram, előmutatta bugyellárisából az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a komornyik, de mégis azt felelte:
– Nix nucz! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez itt szalon. Szalonhoz uri ruha dukál.
Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy ugy sem eresztik be és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csufságra, mikor ő kigyelmén frakk volt és német pantallon – először és utoljára.
De boszut is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserüen belenézett a párolgó tányérba, letette nagy robajjal ostentative (ugy hogy mindenki oda nézett) a kanalat s lehajolván, fölemelte az ujdonat uj frakk jobb szárnyát és belemártogatta a levesbe.
– Mit csinál Bagi uram! Mit csinál az istenért. – Kérdik hüledezve a körülülők azon hitben, hogy talán megbolondult.
– Hát a frakkomat kinálom, – mondá Bagi szeliden és nyugodtan – mert úgy tapasztalom, hogy én nem, de ő vagyon ide ebédre hiva.
A megyefőnök elértette a dolgot, s máskor szivesen látta Bagi uramat ködmönben is.
AZ EGYETLEN GAZEMBER
SZIVES házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra és a sógora is velem