fiatalabb asszony egészen neki érzékenyült s el kezdett zokogni:
– Látod, látod, minek jöttél ide, idegen pogányországba? Országút mellé kitettek, temetőbe be nem vettek. Otthon megélhettél volna holtig! A Csepcsan Matyej félölet szántott el tavaly a földedből… a Csepcsan Matyej, hiszen jól ösmerted… A feleséged is veri a nagyobbik gyereket, a te tőled valót…
S aztán rendre elpanaszolják neki, mi minden történt azóta otthon… mi minden.
Anka a szoknya-galandból leszakit egy darabot s odaakasztja a kőre, a szép Hanka előkeresi a nagy kocsiban a butykost, a melyben az útravaló ivóvizük van s végig önti vele a horpadozó dombot.
A barna palóczföld szomjasan megissza, a mi a repedéseken át be nem folyik hozzá s a hangos füvek elkezdenek a szegény tót sirján vidáman mosolyogni.
A tót kocsi pedig gurul lassankint odább odább, a hires Mikulás felé – hol a Csepcsan Mátyás egy félölet szántott el ennek a szegény néhai Gyurkónak a földjéből.
Hogy milyen gazember, mégis csak szörnyüség!
6. A csodálatos halastó
Utközben egy kis faluban ebédeltünk, ugy a hogy lehet. A gyomorhurutról ott nincs fogalma senkinek. A konyha csak vasgyomrokat ösmer. Sertés-karaj, bőrös sertés, sonka, sertéskotlett, sertéspörkölt stb. Ha a szép tehetségü Noé palóczember lett volna, egyéb állatot hihetőleg nem vesz be a bárkába. S az milyen nagy fontosságu aktussá változott volna át a mai napokra! Meg lenne oldva vele a zsidó-kérdés: az orthodoxok nem tudnának mit enni.
A korcsmáros jó kinézésü magyar ember: valóságos szenvedélye a vendéglátás. Ha nincs fizető vendég az «ivó»-ban, hi magának ingyen vendéget. Mert azt mondja, hogy egész életén át részeg emberek között lévén, ezeket ugy megszokta, ugy eltanulta az észjárásukat, hogy a józan emberek iránt bizonyos ideges szánalmat érez s ezek olyan különöseknek, visszataszítóknak látszanak előtte, mintha viaszból volnának, nem is tud velök beszélni. A feleségétől is azért vált el, mert nem ivott. Egy szóval, hogy társasága legyen, minden este praeparál magának néhány embert, akármibe kerül is.
Mialatt e foglalkozása folytán átszürt életnézeteit, Barkó ur előadta, nagyon sajnálkozott, hogy az étlapja nem tetszik. Meg is tudakozta megütközve, milyen országból szakadtunk ide?
– Én magam erre a tájékra való volnék.
Őszülő fejét meg is csóválta s mélyen elgondolkozott.
– Hiszen kérem volna itt, volna ám itt tyukhus is… megis főztük az isten adtát, hanem biz az a szegény szint vallott.
Utitársam nem értette ezt a palóczillustrácziót s már épen rendelni akart a tyukból, midőn megmagyaráztam neki, hogy a tyuk vörössé változott holtteste az a szinvallás, a mellett, hogy nem rendes halállal mult ki.
– Ámbátor – mondá a leves után jóakaratulag – ha épen, épen…
Szórakozottan felvette tányérom mellől a késemet s elkezdé vele a körmeit vagdosni.
– Nini, mit csinál a késemmel korcsmáros ur?
A legtermészetesebb hangon viszonzá:
– Röviditem magamat. Ez a bolond köröm az, a melyik megnő magától, se öntözni nem kell, se megkapálni. Higyjék meg urak, hogy az egész teremtésből csak a köröm van kifundálva okosan… Becsületemre mondom, hogy csak a köröm… De miről is beszéltünk csak?..
– Hogy bár ha épen, épen…
– Aha! Ha mondom épenséggel olyan kákabélüek az urak, iszen foghatok ám én halat is ha szeretik…
– Halat? Bravó! És hol fogja itt a halat?
– Hol? A kertemben a halastóban.
– Hát az is van? kiáltám csodálkozva.
– Már hogy ne volna – mondá Barkó uram öntelten.
No, hanem erre aztán fel is ugrott az én piktorom egyszeribe, mert egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, a hol a természet szépségeiben gyönyörködhetett. Egy halastó a tündér Palóczországban. Elő azzal a vázlat könyvvel, a kufferból!
– Minek az a könyvecske? szólt Barkó ur kifelé indulva.
– Arra, hogy le akarom rajzolni.
– Mit? A halat?
– Dehogy! A halastavat.
– Hát idehozassam? kérdé Barkó ur.
– Mit? A halat?
– Ej dehogy! A halastavat.
– De istenem, miféle halastó lehet az?
Hát az bizony olyan halastó volt, hogy Barkó uram beásott a porhanyós kerti földbe egy három akós hordócskát s abba beleeregetett tavasszal egy csomó hitvány halat, hadd gyarapodjanak, szaporodjanak ott, ha ráérnek, a szentlélek nevében.
S azok meg is nőttek ott unalmukban akkorákra, hogy – mint Barkó uram mondá – ma már az Atlanti tengernek se derogálnának.
7. A Pakas
Leirtam már flóránkat, halastavunkat, erdeinket, hanem micsodák ez mind, a Pakas nélkül?
A Pakas, – a Gilagó banda utolsó tagja.
Nagy firma ez – ez a multból, nagy tradicziókkal. Gilagóék muzsikáján rakta a nagyanyánk az első csárdást, meg az előkelő menuettet. E mellett nőttek fel, szegényedtek el apáink is. A vonó kiesett hébe-hóba az egyik vagy a másik móré kezéből, de a banda az örökké való volt.
Oda volt nőve a tekintetes vármegyéhez, ugy, mint a hires tulipán a ködmönhöz: együtt pusztulnak el.
A nemesség odalett, elzüllött. Gilagóék is elvesztek. A százados névből nincs ma már egyéb emlék mint a Pakas.
De már az se tud muzsikálni. Öreg, reszket a keze. Háta meggörbült. Csak a szemeinek fénye maradt meg. Az utolsó fény, azokból a régi időkből!
A kastélyok még ott állnak a palócz falvakban, hanem már nagyon kopottak. Némelyiknek a fedelén becsurog az eső is. Másokról ellenben levakarták a czimereket.
A fényes nevek is meg vannak még – de mit ér az, – ha a névnapok nincsenek meg többé. Hej, pedig valamikor, de sokat jövedelmeztek.
Talán a kalendárium változott meg! Talán a pap kereszteli el rosszul az embereket?
Vagy hogy mindig igy volt – csak a vén Pakas álmodott valami bolondot valamikor? S most aztán a gyengülő eszével igaznak azt tartja.
Faluról-falura kóborog, nem muzsikál már, hanem énekel. Nincsen valami különös jó hangja, de ha egyszer olyan a divat, hogy többet jövedelmez az ének, mint a nóta. (Többet a rossz hang, mint a jó hang) – aztán nem énekel ő valami trillás operákat, nem sok kell az ő mesterségéhez, csak a miatyánkot kell megnyujtani egy kicsit az ajtóküszöbökön… ennyi az egész.
A muzsikaszerető földi urak szétvesztek, odafordult hát ahhoz, a ki még megmaradt, – a mennyei urhoz; azt mulattatja most olyan nótával, a minő annak tetszik – t. i. zsoltárokkal.
Hanem iszen rossz csere volt az! Nem dob ám az tizforintos bankót a zsoltárokért.
Igaz, hogy Pakas se őszinte hive. Nem tud a czigány jó koldus lenni: tulságosan komoly hivatal az neki.
Istentelenül csunya históriába keveredett. Restelte is, hogy ilyenkor láttam viszont a nótárius urnál, ki igazságot tészen fölötte.
Hát