Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet). Benedek Elek

szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben, valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna, amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, – szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta – vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról, amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy – legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák, mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!

      – Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.

      Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig, de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…

      Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen: Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna? Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is. Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.

      – Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.

      Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van, sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet a magyar gyermeknek.

*

      Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag, zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem a csőcselék, de maga az ifjuság.

      Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett 25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán, népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is. Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát; a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt – felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek kisérnek bölcsőtől a sirig…