Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint közlegény.
Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:
– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!
Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:
– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet biztosittatik.
– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.
Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e „kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat, ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…
Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a Pán halálá-t, a nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka, apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány napja van hátra még“.
Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.
Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény, földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is. Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is, jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél: nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak, jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.
Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot. Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…
Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több, mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen