tett, egy urusságos éveget vizzel megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?
– Egészen igy volt, édesapám.
– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?
– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült, üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.
– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?
– Igy volt, igy, nem tagadom.
– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is irom.
– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?
– Semmibbet is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.
– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.
– No, ugy-e?
…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává, lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet; szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat, ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?
Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám, a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…
– Min gondolkozol?
– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.
Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém – volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém – volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő is?
Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek, majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!
Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi földje.
– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az emberek s tedd azt te is.
István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk, beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é el?
– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a „sorróját“.
Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.
– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a kicsi ujját?
– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján a forradás vékony vonalát.
– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?
– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.
– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?
– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?
– Az, instálom, az, s a nyomoruság…
Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd bele.
Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést, prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok, nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége – alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem kisujjából.
– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!
– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.
De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom meg a kezét, mert rajtunk minden szem…
– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt született volna!
– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország – szive!
Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!
Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is, amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet, átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?
– El, édesanyám, el.
Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona, Benkő