egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében kellett találkozniok.
A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik. Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az előtt, akinek gyásza van.
Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy „kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel 6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak – hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.
A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő ismét „fölfedezett“ valakit…
Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó. Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra – hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett. És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?
– Igazat.
– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a főrendiházban – a polgári házasságot – leszavazták…
– Tudom.
– Meg tud-e válni érettem a hitétől?
– Meg.
Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat. Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis jobb lesz, ha akkor itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! Az én édes anyaföldem!
– Ugy-e, szép?
– Ó de szép!
– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?
– Látom, látom.
– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?
– Be gyönyörü!
Gábor bácsi vár az állomáson.
– Hogy vannak az öregek?
– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.
– Ó, Istenem!
– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?
– Bele.
– Rendesen kapja-e az ujságot?
– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…
– Édes jó apám!
Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm, Gergely bácsi, köszönöm, hogy azt a levelet nem az édesapámnak adta át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.
– Jól megnézted ezt az öreg embert?
– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.
– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet foghatom.
– ?
– Majd elmondom a történetét otthon.
Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az – otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.
– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!
– Látom, látom!
– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá? Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!
– Ó be szép mondás!
Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!
– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.
Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól esik.
Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy ház“ – ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója. Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is: András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja megzörgetni!
Az asztalon virágdiszes