becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek, megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj, gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.
Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását, ősi erkölcsöknek a romlását…
Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének – keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!
Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos, hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk – kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének sarjadékát.
Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly szép, amilyennek e pillanatban gondolom.
– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt vagyunk mindaketten az ő hajlékában.
Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem látunk többet, soha!
Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, – hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk, mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a jutalmuk.
Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a világnak neveli a fiát.
Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő, ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn vagyunk.
Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?
Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra, mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs erre más felelet: mert itt születtél.
– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!
– Szeretlek.
– A hazámat is. A szülőföldemet is.
– Szeretlek.
Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk, szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e? Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád, Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.
Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…
Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?
Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok, de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. Ez még mindig úr, pedig nincs semmije, az is még mindig úr, pedig annak sincs semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…
Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg, nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.
Visszatért.
Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?..
– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?
– Ó de szép!
– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet eltünt. Szereti?
– Első pillanatban megszerettem.
A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a Szent