ki ne tette volna másfél napi sötét szoba után. Den és Din figyelte ahogyan apjuk jön le a lépcsőn. Felesége és nagynénje úgy támogatták lefelé, mint egy részeget.
El voltak szörnyülködve, hogy mennyire másnak tűnt és mennyire gyenge volt. Heng mindig is vékony volt, de most kísértetiesnek tűnt hófehér bőrrel és két vörös mandulával a szeme helyén. Mikor az asztalhoz ült, hogy kicsit kifújja magát, odébb húzódtak.
-Den, megvan még a régi napszemüveged? Szerintem apádnak szüksége lesz rá a mai napon, mert a szemei kicsit érzékenyek.
-Wan, ki tudod kísérni Henget a mosdóba egyedül, vagy segítsen Den? -kérdezte Da.
-Nem kell, azt hiszem menni fog.
Kikísérte. Heng a másik, szabad kezét szemellenzőnek használta a fényben. Amikor negyedórával később visszavezették az asztalhoz, kimerültnek látszott az úttól.
-Din, légy szíves ugorj fel az emeletre és hozz egy plédet meg egy párnát, jó?! Apád ma idelent pihen le, hogy kapjon egy kis friss levegőt és napfényt. Életében nem volt ennyit odabent, nincs hozzászokva a szervezete, csak nézz rá…
Mindeközben Heng figyelte, hogy ki mit beszél, de nem úgy tűnt, mint aki érti is, amit mondanak. Kényelembe helyezték az ágyneműben, Den pedig nekiadta koromfekete foncsorozott napszemüvegét, ami volt már vagy tíz éve is, mikor divatban volt, de nagyon büszke volt rá.
Végül Heng úgy nézett ki szemüvegében és fehér plédbe csavarva, mint egy fura madár.
-Nos gyerekek, azt hiszem jobb lesz, ha mentek és raktok még össze egy kis tejturmixot apátoknak. Nagyon éhesnek tűnik ma, ami jó jel. Annak a jele, hogy jól jártunk el.
-Sokkal jobban érzed ma magadat, ugye apa?
Mindannyian várták, hogy mit reagál erre Heng, ő pedig bólintott. Teljesen úgy nézett ki, mint egy bagoly. Den és Din, gyorsan odébb mentek kuncogva. Nehezen tudták azonosítani az asztalnál ülő élőlényt azzal, aki huszonnégy órája még az apjuk volt.
-Da nagynéni, szerinted főzzek ma valamit Hengnek vacsorára?
-Nem fog ártani neki, ha megeszi a vacsorát, de a tejturmixot nem helyettesíti.
-Heng, később akarsz velünk enni valamit?
Heng kicsit billegtette fejét oldalra és feleségét bámulta.
-Mit készítesz ma este Wan? -kérdezte Da.
-Csirkét vagy sertést… amit szeretne.
Heng továbbra is figyelte, hogy ki mit mond, mint aki egy idegen országban nem érti, hogy ki mit beszél.
-Miért nem kérdezed meg tőle? Nem hülyült meg, vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem.
-Mit szeretnél ma vacsorára Heng, csirkét vagy sertést?
Néhány másodperig nézte, majd megszólalt.
-Gyerek…
-Melyiket? Azaz, nem eheted meg a gyerekeket Heng… az nem lenne helyes!
-Nem a mi gyerekünket… A kecskéjét. Gidát… Van belőle pár nem? -kérdezte Heng.
-De. Van még pár igen, de azt hittem azokat megtartjuk, hogy frissítsék az állományt.
-Csak egyet!
-Hát jó Heng. Látva, hogy beteg vagy, készítek neked egy szeletet vacsorára, mi pedig sertést eszünk.
-Wan, az enyémet roston, félig nyersre sütve akarom, curry nélkül! Húsra éhezem, igazi, vörös húsra.
A gyerekek fellélegeztek, hogy apjuknak nem áll szándékában megenni őket, legalábbis egyelőre.
Amikor úgy nézett ki, hogy Heng elaludt az ebédjére várva, Den megkérdezte anyját, hogy mit gondol, egy nap őket is meg akarja majd enni?
-Á, Den! Szerintem, ha az étvágyát kielégítjük, akkor nem. Nem mintha tudnánk, hogy mit enne szívesen.
-Da néni, mit gondolsz Heng állapotáról?
-Nagyon érdekesnek találom… nagyon is érdekesnek. Észrevéve, hogy tegnap Heng még a halál árnyékában volt, mostanra viszont az idő teltével, egyre aktívabb, bár nem tűnik ugyanannak a Hengnek mint akit annyira szerettünk és ismertünk.
-Meg kell várjuk, hogy ez az új Heng milyenné válik, vagy egyáltalán visszakapjuk-e a régit, ha már hozzászokott az új étrendjéhez és felépül a vér nélkül töltött napjaiból.
-Magam sem tudom. Be kell ismerjem, itt most új területre léptem és csak a megérzéseim, valamint a szellembarátaim tanácsai szerint hozom meg a döntéseimet. Noha egyikük szerint jobb lenne egyszerűen csak megölni és hagyni, hogy újra kezdje az életét.
-Mit gondolsz erről a tanácsról Wan?
-Hát, Da nagynéni, hogy én is őszinte legyek, szerintem ez egy elég kegyetlen megfontolás, nem?
-De, igen. Ezzel egyet értek, ezért nem is tanácsoltam, de még mindig egy lehetőség, ha kicsúsznának a kezünkből a dolgok.
Ezen beszélgetés alatt Heng úgy tűnt, alszik. De ezt egyikük sem ellenőrizte.
-Da nagynéni, szerinted szenved?
-Elég nyugodtnak látszik, nem? Újra beszél és nem említett semmiféle kellemetlenséget, szóval a helyedben, nemigazán aggódnék a testi állapota felől. De te mindenkinél jobban ismered, szóval neked kell felismerned bármiféle mentális változását, amit azonnal ossz is meg velem, hogy meghányjuk-vessük a dolgot.
-Rendben Da néni, így lesz! Nézd, ha most más dolgod is akad, nem tartunk fel. A gyerekek nagyon rendesek, átvettek minden házimunkát, így Henggel tudok maradni, de ha szeretnéd, hogy hazavigyünk, megoldjuk, csak szólj! Mindannyian nagyon hálásak vagyunk a segítségedért, ami nélkül Heng meghalt volna, ezt mindannyian jól tudjuk. Ha bármikor tehetünk érted valamit, csak egy szavadba kerül!
-Köszönöm Wan, talán most hazamegyek pár órára, de szeretném látni Henget amikor elfogyasztja a gidáját, szóval, ha lehet, veletek vacsoráznék a sertésből, az remek volna.
-A fizetség miatt pedig ne aggódj! Heng a kedvenc unokaöcsém és nem szeretném, ha bármi baja esne egyiküknek is, pláne, ha hatalmamban áll azt megakadályozni.
-Haza tudok gyalogolni… Hánykor terveztek vacsorázni?
-Hét és fél nyolc között, mint mindig és szeretettel várunk!
-Rendben, akkor most megyek is. Hét körül itt vagyok, addig is sziasztok!
-Viszlát Da nagynéni és még egyszer köszönjük a segítségét!
Amikor Da elment, Wan furcsán érezte magát férjével kettesben. Mióta Heng beteg lett, most először voltak így. Den levitte a kecskéket a folyóhoz, Din pedig a család zöldségeskertjét gondozta. Wan mondani akarta Dennek, hogy vágja le az egyik gidát, amelyik a nyájban az anyjával szaladgál, de nem merte egyedül hagyni férjét. Így Din volt az egyetlen, aki szólni tudott neki. Wan remélte, hogy lánya bejön ebédelni ahogy általában szokott, így szinte biztosra vette, hogy Heng megfogja kapni a kért vacsoráját.
Mivel kettesben voltak, megpróbált gyengéden beszélni Henggel.
-Heng kedves, fent vagy édesem? Mindannyian… aggódtam érted… válaszolj, ha hallasz kérlek.
-Persze, hogy hallak, ha egyszer ébren vagyok. Mondjuk néha elszundítottam, -mondta új, mély és karcos hangján, -és gondolom így néhány dologról le is maradtam. Összességében már sokkal jobban vagyok, még ha furcsán is. Alig