its Mihály
A GÓLYAKALIFA
I. (Tábory Elemér önéletírása.)
Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.
Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!
…Tizenhat éves koromban kezdődött.
Különösségek voltak azelőtt is. De egyáltalán nem feltűnő dolgok: tiszta gyerekességnek lehetett őket tartani. Például a tislérrel[1]. Mindennap a tislér mellett jártam el, iskolába menet. Sokszor megálltam a szűk ablak előtt. Ez a sötétnek látszó műhely lassanként a rejtelmek színhelye lett fantáziámban. Minden ok nélkül elképzeltem magamnak, hogy ott, a jámbor tislérség örve alatt nagy gonosztevők, pénzhamisítók, talán gyilkosok is manipulálnak, vagy ártatlan fiúkat kínoznak… olyanokat, mint én. Sőt ezt a hitemet valahogy néhány pajtásomra is rászuggeráltam, úgyhogy egy valóságos doktor Holmesi[2] titkos társaságot alapítottunk ennek a rejtélynek a kikutatására. A társaság, mint a rejtély is, magától megszűnt, de én továbbra is mindig érthetetlenül megborzongtam, valahányszor enyvszag csapott meg az asztalosműhely ablakából, mintha ismerős illat volna ez, mintha ilyen műhelyben éltem és szenvedtem volna magam is sokáig.
Pedig úrifiú voltam, gazdag fiú, és a legjobb tanuló a gimnáziumban.
Volt aztán két iskolatársam, akikhez nagyon különös érzelem fűzött.
Általában nagy fölényben voltam a társaim fölött. Szerettek, bámultak, mert szép voltam és ügyes fiú, okosabb és erősebb is, mint ők, mert szép ruhában jártam, és mindig volt zsebpénzem, és főleg mert csöppet sem törődtem velük, és egyáltalán nem tulajdonítottam értéket a barátságuknak. Valóságos Sonntagskind[3] voltam; kényeztettek, örült, akire mosolyogtam, gyönyörködött, aki csak rám nézett, és én legkisebb koromtól a szeretetnek ily bőségében fürödve, egyáltalán nem ismertem a szeretet értékét, mindenkivel kedves voltam, de senkivel sem gondoltam valami nagyon. Annál többet gondoltak velem: féltékenyen kapaszkodtak a karomba, és például a görnyedt, csöndes Horváth Iván valósággal szerelmes volt belém.
Őt még csak eltűrtem, mert feljebb járt nálam, és okos fiú volt, filozofáltam vele, francia könyveket adtam neki kölcsön, és néha számonkértem:
– Még mindig csak tizenöt lapot olvastál?
Tudtam, hogy csak azért tanul franciául, hogy előttem szégyenben ne maradjon.
– Könnyű neked – panaszkodott ilyenkor. – Te már kiskorodban tanultál a bonnetól[4].
– Ugyan mit tanul az ember a bonnetól? Muszáj legalább néhány könyvet végigszótározni.
Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak. Megértettem, természetesnek vettem a bámulatukat, de azért terhemre voltak. Éreztem, hogy fájdalmat okozok annak, akivel közönyös vagyok, akinek az érzelemnyilvánításait nem jutalmazom; s közönyöm és vidám fölényem csak annál nagyobb lett. Nem volt bennem rosszakarat, sőt képes voltam minden gyengédségre és szeretetre, de erős voltam, és gyengédségem nem akart testvére lenne a gyengeségnek.
Mégis volt kettő a társaim közül, akikkel szemben gyengének éreztem magam.
Mind a kettő egész közönséges, ostoba fiú. Hódi Karcsi mindig szélesen kacagott, én mindig zavarba jöttem, és úgy éreztem, mintha énrajtam kacagna. Sehogy se tudtam leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, megmagyarázni még kevésbé. De hisz minden ember megfigyelhet önmagán ilyeneket, senkinél sem nyernek azok oly értelmet, mint nálam.
A másik volt Fazekas. Ez a nagy, kelletlen legény egy kocsmárosnénál kvártélyozott, borbélysegédes frizurát viselt, poros, lógó, fekete ruhában járt, és sápadt volt mindig. Rossz érzések szálltak meg, ha ránéztem, mintha valami rosszra emlékeztetett volna.
Sok minden olyan volt, mintha valami iszonyú dolog lenne valahol, az emlékezetem mélyében valami, ami mindjárt más színben mutatná az egész világot —, csak nem tudtam, hogy mi.
De azért diák voltam én is, egyformán boldog a labdatéren, a tánciskolában és a könyveim közt: még vidám, játszó gyermek, és máris egy kis komoly filozóf. Szerettem a matematikát, mindent, ami nehéz és szigorú, ahol fiatal eszemnek korrekt élességét ragyogtathattam önmagam előtt. A tanáraim megbecsültek, sőt egy kicsit ők is úgy voltak velem, mint a társaim. Mind főleg előttem akartak jó színben feltűnni, előttem restelltek minden tudatlanságot, gyengeséget, szinte féltékenyek voltak rám, kit szeretek és tisztelek jobban. Sőt, tekintély voltam előttük: Köbgyök Miska engem szólított fel, ha valamit maga sem tudott tisztán. – És így múltak az évek.
És tizenhat esztendős koromban…
Hatodikat végeztem, épp majálisunk volt. Korán keltem, szaladtam nézni, szép idő van-e. Csodálatosan emlékszem erre a reggelre. Leírom – leírom az egész napot —, hogy lássa az olvasó, miből – milyen életből ébredtem a rémre. Aranyos nap volt, lombos, friss világ a nagy veranda kockás üvegfalain át. Ezüst szikrák, halványfriss tűujjak a fenyőn, gomolyodó hólabdavirágok. Minden virágra emlékezem. Hogyan pompázott az orgona! Volt aztán egy bokor, amit mi gyerekek csak bogyónak híttunk, mert fehér hólyagos bogyói voltak, a sarkunkkal pattantottuk szét mindig a földön. Ez apró fürtös, rózsaszínű virágokat hajtott, és keresztül-kasul belepték a méhek, és az egész bokor zengett, mint egy templomi orgona.
Nyitva volt néhány üvegtábla, és én hallottam mindent. A méheket, a darazsakat, amint felcsaptak a bogyóbokorból, hirtelen, mint a csomóból kibomlott húr vége, és merész, zengő ívben kikanyarodtak a vasrács fölött az utcára, odacsalta az akácvirág mézes illata. Hallottam a madarakat is, csipogást és csacsogást ezerfélét, minden hangos volt és eleven. A rigók voltak ám jókedvűek! Fel-felkurjantak és visítottak, mint a legények a csárdában, és én, gyerek, meg nem álltam, közibük kiáltottam magam is:
– Huncut a bíró! Huncut a bíró!
Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj. A napsugár ingó foltjai szerteszét a sűrű lomb között, mint a nevetés apró gödrei az arcon. Én meg nevettem a boldogságtól, hogy a majálisra ilyen szép idő van. Egy szép szürke galamb ült a nyitott ablakra, és én odalopóztam megfogni. De elröpült, leszállt az udvarra, és nyakát ingatva kimérten lépkedett a földön.
Ekkor bejött Mariska, hozta a reggelit. A frissen pörkölt kávé ingerlő illata beáradt. Mariska menyecskésen hátrakötött keszkenővel jött, mosolygott nagyon.
– Elkésik az ifiúr. Még fel sincs öltözve.
Szaladtam vissza, az új ruhát keresni se kellett, már kikészítve várt.
Milyen jó, ha az embernek külön szobája van! Milyen pompás a hideg víz így reggel, hirtelen! Mily nagyszerű a tiszta fehérnemű hűvös érintése! Mégis jó, hogy így gondoskodnak az emberről! Vajon lesz-e bögretörés a majálison?
Hirtelen nyílt az ajtó, benézett az édesanyám, és én, az ágyamon ülve, amint éppen friss inget akartam felvenni, éreztem, hogy olyanféle mozdulatot teszek, mint a meglepett őzike. Oly szép, fiatal, elegáns asszony volt az anyám, hogy én szégyelltem előtte öltözködni. A cseléd előtt pedig nem szégyelltem. De amikor megláttam azt a szép, nemes arcot, amelyhez, mondják, egészen hasonlít az enyém, azt az előkelő termetet drágaszép pongyolában; úgy huzakodtam a paplan alá, mint a csiga a házába.
Lehajlott,