Rásüt a nap arra a telhetetlen hasadra, te disznó! Fényes nappal van, és ő itt hentereg, mint a disznó.
Éreztem, tudtam, hogy ez a mester hangja. Mindjárt felvilágosodott lelkemben az éjjeli rúgás. Tudtam mindent. Ah, milyen borzasztó volt! Görcsösen iparkodtam zárva tartani a szememet, szegény arcom idegesen, ijedten mozgattam a kalapácsütésszerű hangok ütemére a párnán, amelyből egész cérnapamatok lógtak ki, és horzsolták a bőröm. Hiába, már ébren voltam, zárt pillákon át is éreztem a napfényt, hallottam a segédek röhögését, akik rajtam nevettek.
Egyszerre egy nagy bal kéz markolt hosszú üstökömbe, és tépve felrántotta fejem a párnáról. Ekkor kitártam a csipás szemem, és láttam magam fölött a mester óriás arcát, zavaros acélkék szemét, és ordításra tátott száját, melyből csak úgy dőlt a reggelire felhajtott pálinka szaga. Amíg a bal kéz rángatta az üstökömet, addig a jobb keményen pofozott kétfelől, és a száj a csattanások ritmusai közé egy-egy szitkot helyezett el:
– Az apád istenit, te disznó!… Majd adok én neked… Nézze meg az ember a disznaját… Aludni azt tudsz, ugye? Nesze neked aludni!… Hanem dolgozni nem akar a disznó!… Hát mire nézed te a napot, te disznó?… Nem kegyelemből tartalak, te éhenkórász disznó!…
Minden mondatot új ütés követett. Én kétségbeesve pislogtam a nagy kéz és a nagy hangok förgetegein át a kicsiny ablak felé, ahol a ráaggatott, piros sávos, piszkos, rojtos abroszon már valóban keresztülsütött a napfény, és a segédek felé, akik majd megszakadtak nevettükben a gazda dühén. A legidősebb ingben az ablaknál állt, és borotválkozásra szappanozta az állát, egy háromszögletesen kitámasztott, farámás, kis tükör volt előtte az ablakdeszkán. A második övig meztelen, egy kis lavór mosdóvízből pogány fecskendezést vitt véghez maga körül. A harmadik tétlenül állt az ágyunk előtt, a sorba állított, tisztogatatlan cipőket nézte, és onnan megint rám hunyorgott nagy kárörömmel.
– Most egy-kettő, ki az ágyból, és egy perc alatt készen legyenek a cipők te disznó! Mert ha mindjárt készen nem lesznek, olyat látsz, amilyet a világ teremtése óta se láttál.
Ezzel berúgta a konyhába nyíló ajtót. Gyerekbőgés és asszonyi lamentálás hallatszott át onnan.
A segédek karban röhögtek, amint én csak most, utólag kezdtem el iszonyatosan bőgni, és vonakodva raktam le meztelen, sovány lábaimat a szálkás deszkapadlóra.
– No, ez kapott. Most az egyszer megadták neki!
Én egy ümögben[13] odaguggoltam a konyhaküszöbre, és hozzáláttam a subickoláshoz. A szemem még félig csukva, a hajam tele tollpihével, ami a rossz vánkoscihán átszűrődött. A könnyeim folyton odapotyogtak a vikszes bőrre, és aztán azt is elkeféltem. Közben szipogva duzzogtam vissza a segédeknek.
– Maga az oka mindennek – mondtam kétségbeesett bátorsággal a legfiatalabbnak, aki velem egy ágyban aludt. A szeme-szája is elállt erre a hallatlan szemtelenségre.
– Én? – kérdezte. – Meg vagy te veszekedve?
– Maga bizony – szörpögtem vissza dacosan. – Maga fölkelthetett vóna… mikor maga… fölkelt… De hagyott aludni… hogy kikapjak…
– Te disznó! Hát nem eleget rugdostalak? De a fene tudna lelket rázni beléd. Úgy alszik, mint a fejsze, aztán még neki áll feljebb. Taknyos!
A másik kettő majd szétpattant a nevetéstől. A mosdózó a meztelen hasát csapkodta a tenyerével. A borotválkozó pedig egyszerre csak lecsapta a borotvát az ablakdeszkára, félig szappanosan odarohant hozzám, és pofonvágott:
– Te pimasz! Most miattad megvágtam magamat.
Szótlan nyelve a sós könnyeket, vikszeltem tovább. Homályosan járt az eszemben egy úri-szép veranda képe – csillogó ezüstkanalakra gondoltam, magam sem tudom, mért, és egy szép, úri kislányra, akinek az arcát sehogy se tudtam magam elé képzelni, de kék másli volt a füle mellett. Ó, milyen jó aludni és álmodni mindenféléket.
– Csak emlékezném jól arra, amit álmodtam!
– Böm, – bömböm, – törtem ki megint, arra a gondolatra, hogy csak álom volt minden és nem igaz, és én itt vagyok. A tehetetlen düh fogott el, és úgy ütöttem a kefével a cipőt, mintha az vétett volna nekem valamit.
Egyszerre csak benyílott a konyhaajtó, oly hirtelen, hogy előrebuktam, és majd beütöttem az orromat a subickosskatulyába. A mester állt mögöttem. Remegve és szótlan adtam kezébe a kész cipőt.
– Szerencséd – dörmögte, és visszatámolygott. A két idősebb segéd is ledobta a papucsot, felvette a könnyeimtől ragyogó lábbeliket, és nyugodt önérzettel fütyörészve mentek a műhelybe. A legöregebb kivált teljesen elegáns volt, mint mindig, frissen borotválva, és nagy, szőke haja megdöbbentő frizurába idomítva. Ő volt előttem az elegancia, az arszlánság[14], a fölény netovábbja, gyűlöltem, és olyan szerettem volna lenni, mint ő. Senkit sem tudtam, ki annyit adott volna külsejére. A kis, farámás tükör fiókjában egész piperekészlet volt: bajuszpedrő, bajuszkötő, fésű, kefe, pomádé (most is érzem a szagát), bórax, flastrom, egy törött zsebtükör, körömvágó és körömcsiszoló. Egy másik zsebtükröt mindig magánál hordott a bajuszkefével, körömpiszkálóval és egy kis fésűvel egyetemben.
A legkisebbik segéd cipőjén dolgoztam most. De már ő is nagyon várt és türelmetlenkedett.
– Addig húzom a hajad, te tetves, míg kész nem leszel.
És felettem állva belemarkolt. Mindjárt kész voltam. Kiszaladtam a kúthoz, és mosdóvizet húztam a számára. A kis alacsony szoba egyenesen az udvarba nyílt. Felrántottam a nadrágomat, a papucsot, és kész volt a toalett. Én nem mosódtam, inkább siettem kimenekülni.
Az udvaron át a műhelybe szaladtam. Ez volt a legbiztosabb menedékhely; tudtam, hogy a gazda még egy darabig nem jön ide. Ilyenkor otthon szalonnázik és pöröl; méltóságán alulinak találná korán idejönni. Az öregebbik segéd egy magas padasztalon ült, a másik vele szemben az ablakdeszkán: mind a ketten falatoztak, és a cirkuszi birkózóversenyről beszélgettek. A friss deszkák szaga ütötte meg az orrom. A műhely sötét volt; az ablakok magasról tekintettek alá, s nemcsak a segéd háta, hanem a sok mindenféle ablakba hányt holmi is felfogta a fényt. Volt ott egy tört nyakú, fekete flaskó, egy lyukas, barna szalmakalap, egynéhány rongy, pár füzet, piros táblás árjegyzék, egy festékesbödön és sok talányos formájú puhafadarab. Mindent pontosan láttam és ismertem.
– Nesze – szólt az idősebb segéd, amint beléptem —, te is dolgozz valamit; köszörüld ki a gyalut.
És előkelő mozdulattal nyújtotta felém a gyalut. Nekem eszembe jutott a kínszenvedés, mikor legelőször nyújtották így felém, és nem tudtam mit kezdeni vele. És nem mertem megmondani, hogy nem tudom a módját, és kikaptam.
Kivettem a vasat a gyaluból, és orrlógatva mentem vissza. Az udvaron jött velem szembe a harmadik segéd, készen és fütyölve. A konyha előtt kellett elmennem az alacsony, földszintes ház hosszában, hogy hátrajussak a fészerbe, ahol a köszörűkő állt. Kerültem a konyhát, pedig ott egy darab kenyeret kaptam volna. Restellném leírni, hogy miért kerültem: a piszkos munkákat, amik ott vártak rám, a konyhaajtó előtt a girbegurba téglajárdán cégérnek sorba rakva. Szívesen ott felejtettem őket délig is, és megtörtént, hogyha elküldtek valahová, míg odavoltam, a mester felesége maga ellátta ezeknek a dolgát. De ezt nem mindig tette meg, mert nem volt nagy érzéke a rend és tisztaság iránt.
Most éppen a konyhában verte a gyerekét.