árnyban volt. Csöppet sem elegáns: gyűrött volt és poros. Az inge egy helyütt hanyagul nyitva, némely mozdulatnál kilátszott a melle. Az arcában vadságot éreztem, valami mesteremberszerű durvaságot. A tekintetében volt valami ébresztő. Az egész többi mulatság mámornak és kedves álomnak tűnt fel, amint őt néztem. Figyelni se tudtam másra. A gyerekek csevegtek. Kriegler szónokolt. A direktor felelt. Nem hallottam.
Felrezzentem. Háromszoros Éljen! A cigány tust húzott.
Vajon ismerek-e valakit, aki hasonló ehhez az emberhez? Nem, nem, őt magát ismerem.
Milyen bolondság! Honnan? Most jött haza Amerikából – a Nagy Sóstó mellől.
Csönd! Az apám beszélt. A vendégek nevében mondott tósztot, szépen, tisztán, úri kedvességgel. Akárkivel szól, valami leereszkedő van mindig a hangjában, és mégsem sértő, kellemetlen soha; inkább megtisztelő. Igazi magyar úr; komoly vidámság, nyílt szem, csinos, szürke körszakáll, ízléses és gondos öltözet. Okos, józan, pompás emberismerő. Mindig úgy tűnt fel előttem, mint egy ideál. És most egyszerre csodálatosnak tetszett, hogy ő az én apám. Mintha álmodnám, hogy ilyen művelt, szép, előkelő és gazdag embernek vagyok a fia.
És nehezek voltak a szemeim. A sör tette-e? A bő evés? A hosszú ülés? Végre szétoszlottunk. Az apám magához intett:
– Hogy mulatsz?
– Jól.
És menekültem már: menekültem a verandáról. Féltem, valósággal féltem – attól az embertől. Az én félórám következett a pénztárnál; Révi Pistával siettünk le a sötét fasorban, hol már aggatták a lampionokat.
– Te! – mondta Révi Pista. – Tudod, hogy a Nagy Sóstó Várost másképp Új Jeruzsálemnek is hívják?
Nem feleltem, mire Pista úr magyarázni kezdett:
– Ott vannak a mormonok. Tudod, hogy a három főigazgatónak összesen nyolcvankét felesége is van?
Megint néma voltam. De ő nem nyugodott, míg mindent el nem mond, amit a mormonokról tudott:
– Tudod, hogy a mormonok sokat harcoltak az indiánokkal? Pedig az indiánok rokonainak tartják magukat.
Elgondolkozva folytatta:
– Szeretném tudni, a Kincses mérnök látott-e indiánt.
– Hiszen az indiánok már jóformán kihaltak – vetettem közbe.
– De arrafelé még vannak – erősítette Pista; azután új témába kezdett: – Kíváncsi vagyok, mennyit igazgathatta Kincses mérnök az óráját, míg onnan idáig ért. Ott akkor van reggel, mikor nálunk este.
– Azt ki tudnám számítani – feleltem. – Persze, hogy pontos legyen, ismerni kellene a földrajzi szélességet és hosszúságot.
Mért oly éles minden szó, minden kép bennem erről a napról? A pénztári félóra… Diadalkapu lengett a szellőben a gallyból kirakott magyar címer hullott. Puhafa, pántlika lomb és dobogó! A kis pénztárasztal ingott az egyenetlen földön, csöngve düledeztek a pénzek tornyai.
– Nos, hogy állunk? – jött érdeklődni Krug tanár úr.
A csinos, szőke Májer, aki bizonnyal minden görög-latin szótárt ma éjre a vasalt nadrágjára rakott, felkokárdázva, látható izgalommal leste Sárközyéket – a Sárközy Ellát. De folyton mások jöttek. Kocsi jött hajdúval: Simonffy alispán, a felesége, egy ideges, affektált hölgy és a kis Alice, szétterjesztett haj, kék máslik a fül mellett, fehér cipő, harisnya.
– Édesanyáék már itt vannak, igen? – kérdezte tőlem Simonffyné.
– Most, most nem érek rá gondolni semmire – ezt mondtam magamban. – Majd mindjárt, mihelyt lehet – mindenről gondolkozom.
Dzsizi jött, a barna Gizi, az “olaszos szépség”, tizennégy esztendős fejlett kislány, aki minden gimnazistával kacérkodott. És Szanderék, a félénk, okos Nellikével…
Aztán a tánc a füzéres pajtában: a gyermekek délutáni tánca. Pöttöm kislányok és kisfiúk járták, furcsa zavarral vagy huncut mosolygással. A termen előbb a kis párok végigsétáltak zeneszóra; a fiúk nagy grandezzával[8] vezették az apró delnőket. Egy-egy kislány, akinek kibomlott a haja, hirtelen otthagyta a táncosát, és a mamájához szaladt. Nellike egyszerre felsikoltott: egy darázs akadt a hajába. A kezemmel ügyesen kiszabadítottam a kis fenevadat. Nellike hálásan mosolygott rám. Még egy pár tourt[9] jártunk szótalan. Szerettem táncolni, de különben nem voltam barátja a kislányoknak. Némelyiknek úgy izzadt a keze! Aztán csak ostobaságokról lehetett velük beszélni. Jobban szerettem a nagylányokat, akiket néha mohó szemekkel néztem.
Nellikét a mamájához vezetve, kisurrantam a pajtából. Szorongva léptem el a dohányfüstbe burkolt veranda előtt. Messze bolyongtam, az erdőbe, ahol már senki sem járt. Egy kis patak volt ott, tisztás, deszkabürü;[10] leültem egy tuskón! Egyedül lenni! Gondolkodni! Kincses… Honnan ismerem én Kincsest? Miféle rossz emlékem ragadt ebbe az arcba? Álmomban…?
Miért, miért tűnik fel olyan fontosnak? Mi közöm lehet hozzá? Engem csak nem érdekel Amerika miatt, mint a Révi Pistát? – félek tőle… Valami sejtelem? Ó, milyen csacsiság.
Itt ezek a zöld hegyek, bársonyos pompájukban, okosak mindig és nyugodtak, mint szép öregek. Nem félnek semmitől. Nem bánnak semmit, nem bántanak semmit; bánja-e, bántja-e őket valami? És itt, alattuk – gondoltam —, az apró ember, a gyerek, tele képzelődéseivel. Azt hiszi, ő a világ közepe. Őt minden bántja, vele minden összefügg. Kisebb koromban, ha lámpák verőfényeit láttam futkosni az ablakokon, azt hittem, a Mikulás jár ott és figyel: hogyan viselem magam? Ha éjjel felnyitottam a szemem, és fehér öltönydarab csüggött a fogasról: az szellem volt, rám lesett. Emlékszem, egy darabig Budapesten laktunk, a Stáció utcában, egy régi, egyemeletes ház földszintjén; az emeleten egy gazdag özvegyasszony lakott, akinek a szuterénben volt a konyhája; liften szállították fel az ételeket. A lift a mi gyerekszobánkon járt keresztül; egy négyszögletes falkiemelkedésbe volt befalazva. Étkezés idején ebből a falrejtekből furcsa dörömbölés és csuszamlás zaja hallatszott. Megdöbbenve hallgattam, és senkitől se mertem megkérdezni, mi az. Azt hittem, hogy az valami szégyellni való, titkos és borzasztó dolog, és nem szabad soha beszélni róla.
Mindig ilyen fantáziáim voltak, mint az asztalosműhellyel is. Mindig valami kettősséget éreztem magamban, a vidám és kedves gyermeket egy másik is kísérte, láthatatlanul mögöttem járt, és mikor a tükörbe néztem, a fülembe súgta:
– Ne higgy ennek a szép fiúnak! Ez nem te vagy, ez eltakar téged. E mögött keressed magadat, keress engem!
És néha a legpompásabb mulatságok és gyönyörűségek között a fülembe súgta.
– Ne higgy nekik! Csak álmodod őket!
Mert az egész világ egy kép volt nekem, egy gyönyörű kép, és sokszor arra gondoltam, hogy talán csak álomkép az egész, és gyermekkorom könnyű, sima folyásával, akadálytalan boldogságával valóban olyan volt, mint egy álom. Egy kicsit önkénytelen mindig féltem az ébredéstől. Olykor, ha valami nagyon csúnyát vagy rosszat láttam, úgy tűnt föl egy pillanatra, hogy most, most fogok fölébredni abból a szép álomból. Az is sokszor történt, hogy egy-egy hangulatot, helyzetet hirtelen ismerősnek éreztem, mintha álomban vagy valami születés előtti életben már átéltem volna. De azt mondják, ilyesmit mindenki szokott érezni.
– Eh, bizonyára természetes oka van ennek az egész ostobaságnak