segéd úr… a segéd úr… Tanuld meg, hogy a gazda előbbre való, mint a segéd! Itt ne feleselj nekem!
A lármára kitekintett a konyhából az asszony is.
– Még mindig itt vannak ezek? – mondta az ajtó elé nézve, rikácsoló hangon. – Az embernek mindent magának kell tenni, pedig ez a gyerek már majdnem a sírba visz. Már a nyelvemet lógatom ki, igazán dögrováson vagyok.
Némán vittem hátra az edényeket. Kaptam egy darab kenyeret, azzal leültem a fészerbe, a kis köszörű mellé.
Amint ott kuporogtam a köszörű fölött, néha abbahagytam a köszörülést, és beleharaptam a kenyérbe, és csendesen, melegen elkezdtek folyni a könnyeim, végigfolytak az arcomon, feketék lettek az arcom piszkától, és feketén potyogtak rá a kenyérre, és megettem a kenyérrel együtt. Olyan volt minden, mint valami rossz álom. Éreztem, hogy most kellene gondolni valamire, emlékezni valamire, valami szép és tiszta dologra, ami mindjárt megvigasztalna. De olyan ostoba voltam! Olyan tudatlan! Olyan nyomott a fejem… a lelkem… Úgy éreztem, mintha most minden sötéten rám csukódott volna, ami még előbb tág volt és látás és messzeség. Álmodom, álmodom talán? Jaj, jaj, dehogy lehet ez álom! Kisgyerek korom óta mindig csak álmodok? Egész magamat csak álmodtam? Jaj, jaj, dehogy lehet ez álom… ami így fáj… De a másik se lehet álom, ez a nagy fényes, nem tudom mi…
Úgy éreztem néha magam, mint egy szerencsétlen, elvarázsolt herceg.
– Te haszontalan kölyök, hát ez a munka? No, leshetem én, nézd a kölyök itt bőg, és majszol, és nem dolgozik.
A segéd úr jött utánam: ijedten szorítottam a vasat a kerek, kövér, nedves kőre. Krrrsz… krrrsz… A kő forgatta le most a vizet, könnyet, mígnem átadhattam a vasat a segédnek, aki nadrágzsebbe mélyesztett kézzel, hátraszegett fejjel méltóságosan várta. Haj, a segéd úr! Könnyű neki! Kijön utánam, hogy addig is ne kelljen dolgozni, és hogy útközben nagyot csípjen az utcai lakók szobalányán. Milyen utálatosan szokott vigyorogni rá az a lány! Hogy a kórság esne beléjük!
– Most eredj, hozz cigarettát! – mondta aztán a segéd úr. És ennek örültem: ez egy kis szabadulás volt. Milyen pompás is az, az utcán kószálni, nézni mindenfélét. De a segéd úr utánam kiáltott:
– Aztán rögtön itt légy megint, hallod! Ne csavarogj el, mint a multkor!
Szaladtam a fűszereshez: ma is élénken előttem áll ez a bolt. Egyetlen pihenőm volt, egyetlen szórakozás, enyhülés: odamenni. Már a szaga is, az a mindenféléből összeállt, évült, avas kropacsekszag, csodálatosan kellemes érzéseket keltett mindig bennem. Képes lettem volna szívni óra hosszat; de csak percekig élvezhettem. A boltnak furcsa, régimódi, faoszlopos és fa bolthajtásos tornáca volt, mindenfelé korhadt már; de nekem úgy tűnt fel, mint egy mesebeli palota tornáca. Mennyi érdekes látnivaló volt ebben a boltban. A pult előtt, a nagy farekeszekben, kukorica, töretlen mák, kendermag, amiknek hűvös sűrűségébe olyan nagyszerű volt belemélyeszteni piszkos kezemet, mikor senki se nézett oda! Néha egy-egy marékkal zsebre is dugtam. Aztán a nagy üvegburák, drótburák, a sajtokkal, a barna fiókok a felírásokkal, a rumosüvegek, a cukorsüvegek! Lopva kacsingattam a piros és zöld cukorfütyülőkre és a szentjánoskenyerekre; de biztos helyen voltak. A nagy szeletelőkés, a petróleumtölcsérek és a lyuk a pulton, melyen át a krajcárok a fiókba potyognak, mind-mind külön csoda volt. Hát még az ablakhíjas üvegkalitka, mely mögött a boltos kövér felesége trónolt; és a sárga folyadékkal megtöltött piszkos légyfogó. De legnagyobb csoda volt a kitömött vadmacska az asztalon. Ezt magát akármeddig elnéztem volna: zöld szeme volt, és erősen hullatta a szőrét. Örültem, ha sokan voltak, és várni kellett; de ha egyszer kiszolgáltak, nem mertem ott ácsorogni tovább. Mentem, és ha egy régi, boldog iskolatársammal találkoztam az utcán (mert a polgári iskola első osztályát jártam kétszer, és másodszor is megbuktam mindenből, a hittant kivéve), szerettem volna bicskát venni és leszúrni.
De átkerültem a patak felé, ami az utcánk túlsó oldalán volt, egy nagy, széles vízmosás, tulajdonképpen évenként több és több föld szakadt bele a város földjéből. Hiába szabályozták, töltötték, ültettek bele akácokat, csináltak neki gyepűkerítést, kövezték az oldalát téglával. Rendesen alig volt benne víz: egy vékony ér folydogált a középen, fák és bokrok takarták, barna vizét néhol felfogták a mosóasszonyok, utak és lépcsők vezettek le a regényes sűrűségen át. De ha zivatar volt, vadul rohant benne az esővíz, iszonyú sebességgel megtöltötte az egész nagy medret, ágakat, törzseket sodort, félős, szürke forgatagokat, mély tölcséreket csinált, és zúgott, mint a Niagara. Borzasztó látványosság volt ez olyankor, úgy szerettem nézni! Ha pedig szép idő volt, és szökni tudtam egy kis időre: lemásztam a patak ágyába. Itt szabad voltam: tocsakodtam a sárban, torlaszokat csináltam, botokat metszettem, eltakart a lomb. Milyen boldogok voltak a többi gyerekek, akik egész délutánokat elcsavaroghattak a patakban, gyönyörű robinzoni életet éltek. Nekem mindjárt otthon kellett lennem, mert minden kis elmaradásért kikaptam, akárhogy hazudoztam is. Most nem is mertem lemászni; csak a nagy híd széles téglapárkányán bandukoltam végig, dacolva a halálveszedelemmel, hogy belebukom a mély-mély patakba.
És otthon voltam a műhelyben megint. Az első segéd így is későllötte a cigarettáját, és összecsirkefogózott. A legfiatalabb pedig, aki nem sokkal volt idősebb nálam és mindig ugratott és kinevetett, széles vigyorgással hozta elém a fehér márványlapot. Ez azt jelentette, hogy festéket kell törni. Manapság nálunk nem törik és keverik a festéket az asztalosok, hanem készen veszik: az, amit elmondok, máshol történt, máshol valahol. Én törtem és kevertem a festéket. A pikszisből a márványra szórtam a zöld szemcséket, ráöntöttem egy kevés olajat, és a bunkós verővel törni kezdtem. A síkos olaj mindenfelé le akart folyni a márványlapról, és nekem a bal kezemmel kellett folyton visszaterelni. Sziszifuszi munka volt. És nemsokára egészen zöld lett a tenyerem.
És ekkor jött csak az igazi kínszenvedés. Az orrom hegye elkezdett iszonyúan viszketni. Átfogtam a verőt a bal kezembe (amitől persze annak a fogója is csupa zöld lett), és jobb kézzel megvakartam az orrom. De eközben a zöld már majdnem a márványlap jobb széléig terjeszkedett. Ijedten, hirtelen kaptam utána a jobb kezemmel (mert ha lefolyik a deszkákra, lett volna hadd-elhadd!), és persze zöld lett most már a jobb markom is.
És ekkor a fülemre szállt egy légy. Önmagamról megfeledkezve kaptam oda – és most már zöld lett a fülem is.
A legkisebb segéd telt torokkal kacagott. A többiek kontráztak. Én éreztem, hogy elvörösödök, és dühösen megfogadtam magamban, hogy akármi lesz is, nem nyúlok többet az arcomhoz. És ekkor kezdődött csak igazán a viszketés. Az arcom egy pontját mintha tűvel szúrták volna. A szemem sarkát valami porszem ingerelte. Az orrom, melyet piszkálni szoktam, belülről csiklandozott. A pokol kínjai nem lehetnek nagyobbak, mint amiket én átszenvedtem. Egyszerre nedves is lett az orrom, és csöpögni kezdett a festékre. És a segédek pompásan mulattak, mikor kétségbeesve iparkodtam a karomba törölni.
A vége persze mégis az lett, hogy az egész arcom bemaszatoltam.
Szerencsére dél lett: az ebéd ideje. Én egy kicsit kimosdottam a kútnál, úgy mentem a konyhába, de a zöld nem jött le. A konyha nagyon nagy volt, és egyúttal ebédlő gyanánt is szolgált, a három segéd egy asztalnál ebédelt a gazdával. A gyerekek közül három, a két kislány, akik most jöttek meg az iskolából, és kiállhatatlan, dölyfös teremtések voltak, és aztán a hároméves kis dög, akiről már beszéltem, ugyanannál az asztalnál ültek. De volt egy egész kis baba is, aki még a bölcsőben feküdt, azt nekem kellett az ebéd alatt ringatnom, és ha sírt, engem szidtak. Közben pedig folyton küldözgettek, hol ezért, hol azért.
– Hozd csak ide azt