részletesen emlékezem e nap eseményeire eddig a pontig, olyan homályos előttem, hogy mi történt velem ezután. A délutánból még nagy darab volt hátra, és én még az éjszakát is ebben a házban töltöttem. Nem dobtak ki mindjárt mert hiszen nem volt hamarjában más cseléd, aki dolgozzon valamennyiökre, és a műhelyt kisöpörje, egyelőre csak megvert a gazda egy vastag bottal (emlékszem a hátam csontjainak fájására, és arra, hogy ordítottam, amint csak dukált, de minden meggyőződés nélkül, mert a lelkem már eltompult, a testi fájdalmat nem tudtam lelkivé átérezni). S amint egy kuncsaft miatt végre otthagyott, a legnagyobb nyugalommal ültem vissza a lécpadra, mintha sohasem kellene onnan többet felkelni. Hallgattam, amint a gazda ott az udvarban alkudott a kuncsafttal, amint tudákosan és imponálva beszélt a belvilágról, és panaszkodott a fa drágaságára, a segédekre, sőt még az én komiszságomat is szóba hozta. Ezt mind, minthogyha kőből volnék, úgy hallgattam, meg se mozdultam hozzá.
Pedig fogalmam se volt, hogy mi lesz velem holnap.
Csodálatos sokáig hagytak ott ülni. Estig se kellettem senkinek. Vacsorát se ettem. Egyébiránt homályos előttem ez az este. Arra emlékszem, mikor a sötét műhelyt söpörtem, a forgácsot, fűrészport. A sok szerszám, a srófos asztalok, a készülő munkák olyan csodálatos nagy dolgoknak látszottak. Ekkor úgy éreztem, hogy sohase tudnám megtanulni a mesterséget. A legügyetlenebb, a legsemmirevalóbb fickónak éreztem magamat.
Csak akkor mentem el a műhelyből, mikor értem jöttek, hogy vessem meg az ágyakat. A gazda többet nem nézett felém. A segédek lefekvéskor mind az én esetemen tréfáltak, és még soká nem aludtak el. Nagyon jó kedvük volt, a legöregebb muzsikált is, a szájával, egy törött fésű fogaira szorított fátyolpapiroson. Én tűrtem mindent, és nem szóltam semmit. A legkisebb segéd, akivel egy ágyban háltam, gyertyaoltás után is sokáig nem hagyott aludni, mindig a nyakamba röhögött. Utáltam a szagát, a melegét, a teste sima érintését, és húzódtam előle az ágy sarkába, a hideg fal mellé, melyről apránként lekapartam a meszet. Így majdnem az egész ágy a segéd úré maradt, és mégis sokszor megrúgott éjszaka.
Végre elaludt. De engem a nagy hortyogása nem hagyott elaludni. Azonkívül a két idősebb segéd a másik ágyban lányokról beszélt, mindenféle disznóságokat. Bár máskor mindezek mellett nagyon édesen… nagyon édesen… felébredtem…
Ébredni: egy cseppet se csodálkoztam rajta, hogy ez a szó jutott eszembe, bár percre sem gondoltam, hogy ami rossz velem történt, az álom lett volna, és emlékeztem, hogy mikor reggel a mester hangjára ébredtem, az is ébredés volt, és hogy előre hogyan féltem ettől az ébredéstől.
És most, most éreztem, hogy mindjárt fel fog minden világosodni.
– Milyen jó puha ez a vánkos – mondtam magamban, jól leszorítva fejemet a vánkosra, és emlékeztem, hogy máskor is így kezdődött: puha lett a vánkos, jó puha. A horkolást… a beszélgetést már nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy már világos van. Megfordultam.
Reggeli világosság szívódott be a színes selyemfüggönyön, és a villanylámpa még égett az éjjeliszekrényen. És mintha egyúttal szellemem is megfényesedett volna: olyan öröm és szabadság fogott el egyszerre. Úgy éreztem, mint aki egy mindennapos rém karjaiból szabadul ki hirtelen. Ijedten és utálattal csavartam el a villanylámpát, mint a rettenetes éj égő emlékét.
Mi történt? Elaludtam égő lámpa mellett, és folytattam a régi lidércnyomást. Igen, igen, ez az én régi álmom, legkorábbi gyermekkoromtól fogva, mindig egy és ugyanaz, amióta csak emlékezem. Ez az, ami kínoz és gyötör mindig egész éjjel, és reggel aztán eloszlik, saját ködébe vész, és ez a köd az, ami leülepedik mindig életem mélyén, mint a kávé alja a tisztogatatlan csésze fenekén, és minden örömömbe beleviszi keserű ízét. Ezért álltam meg az utcán az asztalosműhelyek kicsiny, homályos ablakai előtt, és néztem hosszan-hosszan le a műhelyekbe, magam se tudtam, miféle titkos emlékektől hajtva. Ezért ütött meg egy-egy csúnya kép, egy-egy durva hang, gyakran oly fájóan, olyan ismerősen, mintha nekem is lenne közöm hozzá. Ezért volt olyan borzasztó, olyan nyomasztó, olyan eszméltető Kincses mérnök különös, visszataszító arca, durva nézése, mely a mesterére emlékeztetett. Igen, igen, ezért tűnt fel néha álomnak az egész szép élet.
Ah, most megfogtam! Most az egyszer emlékszem mindenre!
És akkor, egy pillanatra, eszembe ötlött már a borzasztó gondolat:
– Ki biztosít róla, hogy éppen ez a szép élet a valóság – és nem az a másik?
De jól tudom, hogy ez csak amolyan filozófiai lehetőségként villant meg fejemben, mint ahogy mindig szoktam gyermekes pesszimizmussal filozofálgatni. Egy pillanatra sem gondoltam komolyan. Ugyan hogy is lehetne álom mindez, amit oly élénk valóságként látok itt körülöttem? Amit a kezemmel így megfoghatok?
De viszont lehetetlen volt valami nagy valóságízt megtagadnom az éjjeli életemtől is. Most, hogy végre egyszer rágondoltam, és nem hagytam eloszlani, iparkodtam mennél teljesebben visszaemlékezni rá, és hogy úgy mondjam, egészen beleástam magamat. És meglepett a részletek gazdagsága, melyekkel, rágondolva, egyre bővült és hízott ez az álom, mint a lavina. Bármelyik részbe is ástam bele, mindenütt a bányásznivalónak szinte végtelen sokaságát találtam, akár a valóság emlékeiben. Már akkor kibányásztam, amennyit csak tudtam, és le is írtam, hogy el ne felejtsem megint. Bár ne tettem volna!
De – nem szóltam senkinek. Feltűnt a házban, hogy oly későn ébredtem, azt gondolták persze, a majális az oka, habár elég korán hazajöttem tegnap. Már mind együtt ültek a reggelinél, mire kijöttem, és az apám tréfásan megkérdezte:
– No, mit álmodtál?
– Semmit – feleltem, és úgy éreztem, hogy a világ kincséért se mondanám el ezt az álmot senkinek – mintha valami szégyen volna.
Délelőtt a nennével a temetőbe mentünk. Ha jól emlékszem, a nagyapám halálának évfordulója volt. Míg a nenne a kripta vasrácsa mellett térdelt, a nagy, fekete márványobeliszk előtt, én szertejárattam a szememet az ő fekete alakján, a napsütött kereszteken a gazos füvön, a mohos, karikás kőtáblákon, a zörgő, száradt koszorúkon és a temetőőr eltévedt csirkéjén, mely a kidőlt fakeresztek között, a repkényes hantok alján tikhúrt szemelgetett.
És volt bőséges időm az álmomban áskálni. Ekkor vettem észre, hogy ennek az egy éjszakának az emléke régebbi álmaim homályos emlékezetét is magában foglalja. De nem úgy, mintha azokra most már egyenesen emlékezném, hanem úgy, hogy lassanként eszembe jutott, mi mindenből állt ki az emlékezésem az álmom alatt.
Mert világos, hogy akkor nem tekintettem magam úrifiúnak, hanem asztalosinasnak, és emlékeim is egy asztalosinas emlékei voltak. Világos, hogy arra, ami ébren vagyok, csak nagyon homályosan emlékeztem álom közben, mint egy álomra, és sokkal homályosabban, mint most erre a rossz álomra. Ellenben az asztalosinas gyermekkorára most is vissza tudtam emlékezni, mintha azt is átéltem volna, éppen úgy, mint a… a… saját gyerekkoromat.
Ez a felfedezés eleinte nagyon megdöbbentett. Hisz ez valóban annyit jelent, hogy két életem van, két múltam. De hamar megnyugtattam magamat. Az bizonyos, hogy ez a második múltam nem egyéb, mint egy rossz álom, talán most már többet elő sem jön, kitudom magamból. Erős fantáziám az oka, hogy ily élénk. De mért panaszkodnám rá, hogy ezt is megpróbáltam? Hiszen inkább mindig azt panaszoltam, hogy az életem nagyon is egyformán, simán, jól megy: csak a könyvekben tudtam egy kis árnyékot, egy kis változást találni.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст