kliense egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ráncba szedte a képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.
A dátum szerint a férj levele volt első, azt olvasta elébb végig.
Mikor belekezdett, csúnyául félrehúzta a száját, mintha nem tetszenék neki a dolog, s minden sor elolvasása után félretekintett az előtte álló ifjúra, végigméregette szemével, mégpedig úgy, hogy az egyik szemét behunyta, mint ahogy műértők szokták egy kép perspektíváját megítélni. Egyszer az orrához is kapott, s alig tudta a markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha el akarna bújni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, hogy mi lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.
Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyot kuncogott az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei manó.
– No, öcsém uram, hát magát csak ideküldték, mi? Hát mért küldték, mi? Hát mért küldték ide? – szólt meghúzogatva az orrát, s a száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.
– Hogy miért küldtek ide, azt nem tudom; hogy mért jöttem ide, azt tudom.
– Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak szekretárius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadta az ajánlottat, s elküldi a fiskálisához, hogy a sallárium felett egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatalhoz, he?
– Nincsenek, uram – felelt Kálmán, s most már nem pirult, hanem sápadt. – Nem azért jöttem, uram, önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az iskolát hagynom. Enhibám, nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat is, s talán éppen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél joggyakornok.
– Ah, a Biróczy! Hát conscolárisok?
– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam, mint ő, azért ő mégis mindig többet tudott, mint én. Tudta az életet. Tőle tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát, s azután járulhatunk cenzúrához. Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár, s ő a királyi táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet idefogadni őutána joggyakornoknak.
– Hehej, öcsém! Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e, hogy az nagyon rossz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! Nem biliárdozni napestig a Hét választónál; nem nyulászni, kacsázni, nem cifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Nálam az úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legcifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyonbosszantom az úrfiakat, s fát vágatok velük, mikor unják magukat.
– Mind tudom én azt – szólt szelíd mosolygással Kálmán. – Híre van fiskális úr tréfáinak messze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.
– Áh! S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?
– Hazamegyek elébb a nagyanyámhoz, s megkísértem őt kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.
– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit Magyarországon, akinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a nagyasszonynak sok pöre volt. Ő is ismer engem jól. No, majd írok én egypár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot írok neki, amitől kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, amit ajánlottak? Nem? Ez különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő múlva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert énnálam nagyon rosszul él a patvarista.
De már azt a kézszorítást férfiasan visszaadta Kálmán, ami e szavakat kísérte.
– Még egy kis elintéznivalóm van – mondta. – Ez az én bohó barátom, Sándor, mikor legutoljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon kívül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy ő azt megtudja, hogy én azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.
– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor egyszer-egyszer elfogy a fráternek a pénze. De hát vallja meg, miért hagyja maga ezt a pénzt nálam.
Kálmán húzódozott a felelettől.
– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való, ugye, amit az a nagy kópé Csollán Bertitől nyert kártyán?
– Abból.
– S magának, öcsém, nem volt még olyan pénz a zsebében, amit kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy gyerek.
A fiskális sokáig elógott-mógott rajta, hogy már minek jönnek ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.
– No, csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő múlva szívesen látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy tánc, egy lóról leesés, egy párbaj, egy szerelmi história, s vége van. No, hát vigyázzon magára. Mégiscsak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal csontból, aki egy nap kétszer utasítja vissza a „Herz-Dáma” szerencsekegyét.
Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a szájába fogott tollal.
Mármost én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik levéllel a másik félt… Vajon melyiket üssem agyon?
AZ ÉDES OTTHON
Ifjú barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint amilyen most vagy.
Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.
Otthon úgy várnak, mint egy királyt.
Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jössz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.
Húgaid, öcséid már a kapuból várják jöttödet: ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak, mikor megérkezel; apád, anyád zokogva szorítanak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit, csak magadat.
De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon!
Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! Már a