a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.
A „Csollán Berti” név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arcán. Mind a két szájszeglete felfelé húzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.
Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett, s a homloka ráncaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.
– Tyhű! Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. „Kutyánszki!” egyszerű felkiáltás. „Kutyánszki-labánszki!” megerősített kifejezés. „Kutya-kutyánszki, lába-labánszki” végre mindazon káromkodások összege, amikért hadadi gróf Wesselényi Ferenc minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig önmaga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott bírságul! Hejh, minő gazdag jövedelem volna „ez mai nap” egy finánc-miniszternek! Minő „Befund”-okra kilátás!)
– Hallgasd csak, mi van az ajánlóleveledben! – mondta Biróczynak a fiskális. „Recommendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy), capitis bisonis (amerikai bölényfejűt. – Itt Biróczy fejére tette a kezét), asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! – Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőrii asseclam diligentissimum.” (A kártya feltalálójának leghívebb követőjét – itt megfogta a kezét, s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). – No, ez szép ajánlólevél.
– Nagyon szép! – felelt meg Biróczy azonnal. – Mert vagy igaz, ami abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig az nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.
– Jó replika! – monda Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé, ő is lehúzta úgy a nyakát a válla közé, ahogy Biróczyé volt. – De mármost hát felelj nekem igazán erre a „ponetum de utri”-ra. Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak, amiért nem kaptál bizonyítványt a professzorodtól. Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, amiért ilyen bizonyítványt adott?
– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.
– Mit? – kiálta Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. – Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem bírt csikarni. Se én, aki védőügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se vicispán brachiummal, se cimbora kártya útján, se zsivány puskájával, se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, aki ezzel dicsekedel. Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.
Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a principálisa a maga álló íróasztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a nyúl versenyfutására.
Tehát már most „audiat!”
„Audiat!” (Hallja!) Ez volt a patvaristának a címe. A „kend”-nél egy fokkal feljebb.
– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e audiat, olvasni?
– Hogyne tudnék olvasni?
– No, hát olvassa el ezt az írást…
Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principálisa írását.
Mert olyan írás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végigmászik a papiroson. Ha mindenki írása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr írása saját szakasztott mása volt; oly átkozott rossz kalligráfia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: „Az én dolgom: írni, audiat dolga: hogy el tudja olvasni.”
– No, halljuk! – szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. – Olvassa hát.
– Ó, így nem mesterség olvasni – mondta Biróczy —, de megfordítva. – S azzal felfordítva az írást, olvasá el principálisának a fertelmes ákombákomot.
– Kutyánszki! – dörmögé Korcza úr. – Mármost lássuk, tud-e audiat írni. Le tudja azt híven másolni, amit írtam? Tessék a toll!
Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólomkalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgyhogy azt azután nem lehetett csak éppen a középen megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: aminek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta arról, hogy a tollat rágja.
– No, tessék a toll!
Korcza úr gonoszkásan nevetett fél szemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, pipanedves tollat.
Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, amivel a krétát szokták a jegyzéktábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szorította a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.
Korcza úr csak a fejét rángatta, s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.
Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy, s bemutatta.
Korcza úr egy pillantást vetett az iratba.
– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!
– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?
– Azt audiat dolga kitalálni.
Azzal kétfelé repeszté a másolatot.
– Írja újra.
Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni, még az összerántásokat is, s aztán vitte a principálishoz.
Most megint csak egy futó tekintetet vetett az írásra.
– Nem ér semmit, nincs híven másolva.
Azt is kétfelé repesztette.
– Írja újra.
Biróczy még egyszer nekiült; gondolta, az interpunkcióban hibázhatott; most már ezt is híven iparkodott utánozni.
A harmadszori bemutatásnál azonban két ívet vitt principálisához, az egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleírottat háta mögött tartá.
– Hát e micsoda? – kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.
– Ez a széjjelszakítani való papiros – mondá Biróczy. – Majd aztán odaadom a másikat.
– Kutyánszki! – kiálta fel Korcza úr. – No hadd lássam hát, nem tépem szét.
Azzal végignézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve, kegyetlen szigorral ismétlé:
– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.
– Hibázik? – monda Biróczy. – Tudom már, hogy mi hibázik.
Azzal nekiakasztá a tollat az iratnak, végigfreccsentette rajta a tintát, éppen úgy, ahogy a principálisa iratán volt.
A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiúnak.
– Lássa, maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az írásban. Az egyik az,