ez makk felső, ez veres alsó! „Hát hiszen mind bolond az, aki leül kártyázni anélkül, hogy a hátuljáról is ne ismerné a kártyát!”
– No, még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.
De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rúgatni.
Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva; hanem azért egy sem volt rekedt.
Amint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta, hogy minden jármosrul leszedjék a kolompot, s illendően beharangozzanak a híveknek.
– A készülőt húzzák – mondta Berti. – No, most még egyet szíverősítőül – s azzal elővett egy átalagot a faliszekrényből, amelyben már jóféle hegyaljai volt. – No, még egyet utoljára, Biróczy! Te kezded meg az oratiót. Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam tósztot.
Sándor nagyot húzott az átalagból, s aztán felköszönté a gazdát:
– Ó, te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró ítéljen el, a pap prédikáljon el, a hóhér akasszon fel, amiért megitattad velünk azt a sok rossz bort, s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.
Bertinek tetszett ez a felköszöntés.
– No, pásztorok, itt van a nyájatok – monda a diákoknak. Künn az udvaron nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan kerítettek elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előrebocsátva, kiindulának a kastély tornácába; ahol számukra el volt készítve a pad. A tornác előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra egy üres hombár, az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya fokán lehetett bele felszállni.
Az udvar teletömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lócára, ki szekéroldalra, ki kútkámvára letelepedett, az asszonyfélék külön egy csoportban, ahogy illik, a gyerekek a hiuban fenn, miként valami karzaton.
Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj. A diákok rázendíték a szép harmóniás éneket, melybe aztán lassankint a népség is belekapott, s felvitték aztán a melódiát olyan magasra, hogy az egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szívük szegényeknek, hogy egyszer valahára kiénekelhették magukat.
(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)
Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a hombárbul, de tartott azért egy hosszú prédikációt a híveknek, és nem sült bele. Meg voltak vele elégedve.
Utána megint éneklés következett, s akkor jött a sor Csuka Ferire.
Ennek egy kicsit borízű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt az az érdeme, hogy rövid prédikációt tartott; mert amint beszédét három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy „harmadszor”. – No meg hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát az is jó szegény embernek, mert az sokat dolgozik.
Azután megint ének következett, s jött a sor Borcsayra.
Ez heves szónok volt: ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott nekik egy prédikációt, melyet a szuperintendens szerzett a debreceni híveknek, szemükre vetve fényűzésüket, divat után kapkodásukat, felfuvalkodottságukat, hiú rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek, mert nem lehetett nekik, de hallgatták azért ájtatos szívvel, mert oly ékesen és tüzesen adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a hombár fenekének, úgyhogy az utána következőknek ugyan vigyázniok kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáció e jeremiási jóslaton: „Ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok meg Debrecent Debrecenben.” Helyhez alkalmazva pedig ekként: „nem találjátok Gödénylakot Gödénylakon”. Ami a hívekre nagy benyomást látszott tenni.
Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáció egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb éhség és szomjúság is kezdett közvéleménnyé válni; melynek hogy tolmácsa legyen: a harmadik prédikáció után felállt a lócárul Marci gulyás, s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát, ily szókat emelt:
– Immáron, uram, bévettük a kívánatos jókat; megelégedtünk a prédikációval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Úr vacsorájához.
Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.
– Majd ha kántor lesz kend, akkor diktáljon kend a gyülekezetben, most pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki. Aztán még két légátus van hátra, aki teli van szent igével.
Marci hát csak megnyugodott és leült.
És azután jött a szószékbe Jenőy.
De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész gyülekezet aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orcájukra; csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új életre, mikor a kántus rákezdte „A Sionnak hegyét”.
Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órátul délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több az elégnél. A negyedik prédikáció után már az egész gyülekezet felállt, felcihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott, megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni, se inni; az ember is rakásra hull az éhségtől. Ők mennek.
– Hova mennétek? – rivallt rájuk a földesúr. – Most jön még az igazi pap. Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.
És azzal kiemelkedett a szószékből (ezúttal helyes kiejtéssel: „szuszikból”) Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja. Akinek, midőn mennydörgő hangját meghallák a hívek, akkor aztán csakugyan visszaültek a helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig, s nem aludtak volna el mellette. Ó, be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani; hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva fakadt.
Mire elvégzé a prédikációját, bizony lemenőben volt már a nap.
Marci gulyás akkorát nyújtózott a két karjával, mint a csákós ökör két szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap onnan hátulról.
De pedig még hátravolt a szentvacsora-osztás. Barkó Pali már fungált e hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a szívük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben. Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után megtörlé a száját.
Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyet.
Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:
– Íme, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljöjjetek, s akkor a tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma.
De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta