a törvénynek fogtok megsújtatni.
Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végighordozá tekintetét társainak arcán. Egy sem süté le szemeit előtte.
– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! – szólt Jenőy. – Amaz emlékezetes könyvnek 1802-t viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra írva, mely így szól: „És e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollégium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a »gunyhók«-nak két bennszorult diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát, és arra ráfeküdvén, öntestökkel védelmezték azt meg az összeégés ellen.”
– Factum! – szólt közbe a rektor. – Karika János volt az egyik megmentő neve.
– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez „lesz” írva – folytatá felemelt hangon Jenőy —, hogy amidőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a száműzetést, az életpályájából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. „Est Deus in nobis!” (Isten él bennünk!)
A vádlott-társak rádörmögték:
– Ámen!
A rektor inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből. Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.
– Miért árultál el engemet? – súgá neki.
– Miért voltál első eminens? – felelt az, kielégített irigység kifejezésével arcán. – Miért nyertél el minden kitűzött jutalmat előlünk? Miért protezsált úgy minden ember?
– „Mea maxima culpa!” (Ez az én legfőbb bűnöm) – sóhajta Jenőy.
Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából száműzessenek, csak az ítélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.
„Fent nevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak.”
A rektor professzor az „és törvényellenes” szavak közé ezt kívánta iktatni: „így”, amikor aztán természetesen úgy hangzanék az ítélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, amiben pedig kettőt kivéve a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedvéért is. Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az „így” közbe lett szúrva. Ez enyhítette az ítéletet.
Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hívá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószínűleg szembesítés végett.
Azonban több vallatás nem fordult elő. Az ítélet készen volt már.
A rektor felolvasá azt a vádlottak előtt.
Öten mint főcinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay. Barkó és Csuka az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi karcerre ítéltetnek, kenyeren, vízen, és az elekcióknál s akademika promócióknál tizenöt társsal hátrább tétetnek, ítéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.
E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rektor professzor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a száműzött ifjakhoz.
– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most tibelőletek?
De kettészakította az egész malasztos orációt a gonosz vérű sánta Biróczy felkiáltása:
– Ma diák, holnap katona!
S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacska lábakkal, azzal a válla közé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel, hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a rektor professzort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos paródiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kacagott, hogy a szék rázkódott alatta.
Azután pedig nagyon megharagudott érte.
– Perversus nebulo, takarodjék kend ki innen! A törvényszék auktoritását ekképpen kompromittálni.
Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csípőjére tette a kezét, s egy olyan heroikus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kacagás miatt; mely nem is szűnt meg addig, míg az elítéltek mind el nem hagyták a termet.
Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.
Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rektor professzor arcára ismét visszatért a bírói komolyság.
– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a Nagyerdőn, Nagy uram pincéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pincében, sem sehol nem találtatott, kend ezáltal iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiűzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika „ex moribus” beíratik e szó „columinator” (rágalmazó).
Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczi harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz ítélet ki van mondva.
Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint ahogy szokás harangozni a halottaknak a temető kapujáig.
Háromórai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék, s azután hátukra véve, menjenek isten hírével. Nincs már szolgálatukra dárdás, aki utánuk cipelje a vászonkuffert.
Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kísérni legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.
Ez a háromórányi idő pedig éppen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon – hegyiről tövire —, hogyan, mi mondatott a sedesben. Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? Hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, aki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, aki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó Pali, aki tíz nyelven tud beszélni. A rektoron kívül egy professzornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A Csittvári krónikáért! Aki nem tudta is, hogy mi az a Csittvári krónika, annyit tudott róla, hogy az egy tűzre-máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megírva, melyet két diák anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? – A gézengúz Aszályi.
De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvencia indul, hanem elébb kibocsátották őt a „gunyhók” felőli hátulsó kapun; úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére