Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.
Hová lett hát a Csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke. Egy olyan roppant fóliáns, egy „elefantina moles” csak nem dugható el akárhová.
A clarissime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt, s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.
– Hehehe! Hát ez micsoda itt, clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!
Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.
– Kendtek itt nem ittak; hanem írtak! – rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogtatva.
Jenőy észrevette társai arcán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden mártíriumot ki tudtak állni, nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhultak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem bírnak tovább tagadni; végigvallanak mindent.
Ennek hirtelen be kell vágni az útját.
Jenőy dacosan felugrott az asztal mellől, s odavágva tenyerével az inkriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrént.
„Csak azért is Dungó!”
Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:
„Dere-düre-duda Dungó!”
Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, ami erre keletkezett; ahány torok, annyi énekelte, s ahány ököl, ahány sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:
Debrecenben kidobolták,
Hogy a Dungót ne danolják,
Csak azért is Dungó! – és a többi.
A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professzor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, amint a rosszcsont észrevett, „uzsgye fóre!” felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.
– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! – börzsölködött utánok a clarissime.
Igen: a diákokat; de nem a Csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pincében. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Borcsay részegségi produkciójával az inkvizítorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát, s ki-ki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.
Barkónak jutott a borjúbőr boríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigúnyolt nagyhatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.
Őket ugyan valószínűleg ki fogják mármost majd csapni az iskolából – hanem a Csittvári krónika meg van mentve.
– Vajon miféle bor lehetett az, amitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? – mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.
Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.
Eggyel több bűnvád rájok nézve.
A RÁKÓCZI HARANGJA
Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczi harangja.
„Dzimm-dzumm.”
Ennek a Rákóczi harangjának is van története.
Dicsően országlott erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsánál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva s az öblén a fejedelmi címerrel és a Rákóczi-jelmondattal: Non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei. – Nem a siető, nem az akaró nyer, hanem akin az Isten könyörül.
E dicső nagy harang nem fért el a debreceni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony sohasem lévén bevakolva, úgy hívatott, hogy „vörös torony”.
Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczi-harang nagy felséges hangja, hogy meg lehetett azt hallani még Balmazújvárosban is.
Mikor pedig Debrecen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczit megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas „bimm-bamm” helyett csak egy szomorú, panaszteljes, rekedt hangot ád: „dzimm-dzumm!”, mintha ez is csak kísérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek címerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktuszbokrok födik, s ahol még a nevük előfordul nyomtatásban, a cenzor vörös plajbásza egy R....i-t csinál belőle, s akik fennhangon beszélnek még róluk, csak olyan fulladt hangon teszik, mint a harangjuk: „dzimm-dzumm!”
Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.
A cívis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang: egy elszállandó léleknek „szegény bűnös” halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.
Ami valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az „alma mater” kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve, Ovid könnyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, amelyre az interdiktum rámondta: „mérges növény!” Hová menjen az? Mely kert fogadja azt be többé?…
…A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni; az azt jelenti, hogy el vannak ítélve.
A kollégium előtti tért meg a nagy piacot korán reggeltől késő délig nem foglalkoztatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, ami most odabenn folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a Nagyerdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, amelyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professzort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták…
Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyér-kereskedő, pattogatottkukorica-pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsíros subás, makrapipás férfiközönségen átszűrődve a túlsó oldali paprikásszalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.
A kollégium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.
A „coetus” termében ült a „sedes”. Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ézsaiás uram őkegyelme; aki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archeolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egyszóval: polihisztor! Kit jellemez az együgyű