szemét, s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.
Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménnyel, hogy amit nem akart megtudni egy kriminális esetből, hát azt nem tudta meg.
Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Ki-ki hallhatta, hogy a másik mit mondott; ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.
Ismerjük a „domine Nega” (úrfi, tagadj!) történetét.
Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, amivel az utána következőket ellentmondásokba keverheti.
Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.
Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.
– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülönbségi változatainál fogva. Mondja meg kend: kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pincéjében?
Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sáncba; onnan védelmezte magát.
– Nem emlékezem rá.
– Miért nem emlékezik kend rá?
– Mert részeg voltam.
– Miért volt kend részeg?
– Mert sokat ittam.
– Nehogy végig elmondja kend azt az anekdotát az egyszeri diákról: „mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam”; levén az nagyon ismeretes és triviális anekdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna, mit cselekedtek?
– Danoltunk.
– S minekelőtte danoltak volna?
– Ismét ittunk.
– Tud kend valamit arról a könyvről, aminek neve Koszorú vagy Csittvári krónika?
– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professzor úrnál.
– Bolond kend! Bolond kend! Bolond kend! – kiálta közbe a jelenlevő úr. – Biz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.
Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.
– Én csak azt mondom, amit tudok.
– S mit tud kend a krónika tartalma felől? – folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a szeniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.
– Benne van a Szentek hegedűje.
Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekeskönyv volt.
– Apage satanas! – kiáltott közbe clarissime Muskotályi. – Volt bizony benne az ördögök dudája, de nem a Szentek hegedűje.
– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pincében? – kérdezé a rektor.
Biróczy orcátlan vakmerőséggel felelte rá:
– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még sohasem hallotta.
(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)
– Satis! Mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!
A hosszú diák kiállt a középre, s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.
– Humanissime! – szólítá meg a középre állítottat a rektor. – Kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz. Van-e kendteknek adott szava egymást el nem árulni?
Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:
– Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.
A szenior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy mármost hát ő mit írjon.
A rektor szemöldöke magasra feszült fel.
Egy odvas foga volt, mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiaristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon.
– Értem, humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy „aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”. De mármost feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos konspiráció által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg kend bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.
Barkó ugyanoly hideg, lárvakemény arccal mondá el válaszát:
– An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.
A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét, s homloka ugyancsak verítéket izzadott. Ez a nebuló most meg már perzsául felelt neki. De ő is bírt e fegyverrel, s nem érzé magát legyőzetve.
Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.
– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van, s azt jelenti: „Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.”
A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyílt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak a fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.
Most azután folytatta a vallatást.
– Látom, édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne katedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék, s örök hivatalba jutna. Hacsak ilyen rossz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.
Erre aztán a következő választ adta Barkó:
– Teviz birle beklik töride oturmaktin; – Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!
A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végigcsorogni az orcáján; ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.
– Értem, fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: „Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.” Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!
Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre szanszkrit nyelven fog megfelelni a haszontalan fickó, s ebből éppen csak annyit bírt a rektor úr, amennyi abban a kisebbik fejében elfért.
– Sequens! Humanissime Jenőy.
Jenőy a törvényszék elé lépett.
– Nagytiszteletű iskolaszék – kezdé az ifjú —, nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról, s beszélni fogok felőle önök előtt; nem ahogy vádlott és bíró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak, s becsülést követel magának. Itt kétirányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen