s kinyílt a főkapu, és előjöttek rajta a száműzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa (hétszázan!), s ott kiérve a kollégium elé, még egyszer körbeálltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt:
Múzsa-Múzsa-Múzsa-nyáj!
Indu-huhu-lj patakoknak árnyas
Berke-hehe-iben.
A Sze-hehe-nt Pieridenéknek
Boho-hohol-doho-hohog kertjeiben!
Oszlik bomlik kis seregünk
Szakadoz.
Pusztán árván hagyva búsan
Maradoz,
Le te-hehe-tte szent atyánk lantját
Muhu-huhu-zsáhá-háhák.
Mars haza hát!
S – hát akkor az egész közönség bőgött a sírástól. Sohasem lesz itt többet olyan basszista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat odadörögte: „szakadoz”, „maradoz”, az ember azt hitte, hogy csakugyan a szíve szakad meg.
Akkor aztán felnyílt a kör, s az öt elítélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahídon a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű cívis és cíva egymást törte, hogy valami útravalót tömhessen a tarisznyájukba, a tógájuk zsebébe: „no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa!” Szegény Csuka Ferinek foltos volt már a csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadiaállás előtt addig, míg egy újdonatúj fischledert nem akasztottak a botja végére. Sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, aminek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereckoszorút akasztott a karjára, hogy a fél országot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, amit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.
A „dzimm-dzumm” zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollégium körében.
A fiatalság elkísérte a Nagyerdőig egész tömegestül a száműzött társakat; sokan mentek velük még a Nagyerdőn is végig; egész az utolsó fákig: ahol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkísérik pajtásaikat, amíg csak a nap fenn lesz az égen.
Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollégiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csúnya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollégium falán mászna be; ami egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkísérik őket.
Nagy hegy az a pásztorhalom ezen a sík pusztán. Talán nem is éppen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. – Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.
A pásztorhalomig elkísérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.
– De halljátok-e, nem cepelem én ezt a sok sajtot, fonatost meg hurkát a világ végéig. Itt a szép zöld asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!
Jó lesz. Monda a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyuikat, miket a népbarátság inni— és harapnivalóval tömött meg; nem kellett oda nagy kínálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?
Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek haza „hora canonica!”
Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbúcsúztak. Nem sírt senki! Tud is sírni tizennyolc esztendős ember a maga baján!
A hazatérőket eltakarta nemsokára a Nagyerdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt, s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kurucok búcsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a Nagyerdő visszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.
Most azután egymás nyakába borultak és sírtak.
Ez már nem a maguk baja volt.
A FURCSA PATRÓNUS
A kiakolbulított diákok aztán csak felkerekedtek, s nyakukba vették a gyalogutat, s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul fogta őket egy jótékony szénaboglya, amellé letelepedtek, ott szépen meg is virradtak.
Reggel, amint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.
Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól.
Amint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalogúton, egy ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengettyűzajjal.
Ha sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem hagyni maga elé kapni a szekerest. Amint utoléri őket a szekér, a benn ülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úriember ül, és pipázik nagy tajtékpipából. Arcszíne olyan barna, hogy csak egy klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb cigány volna. Ahhoz valók hamisan összehúzott szemei is, amik olyan kifejezést adnak arcának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt rosszul takargat rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s ahogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál tanúskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt arra is erős gyanú van, hogy őnála aligha veszne kárba a szerecsenmosdatás; s egy adag szappan meg egy négynyüstös új törülköző segélyével alkalmasint sikerülne a mulattból legalább quarteront mosdatni.
Az úriember megszólítá onnan a szekérből a vadlúd formán egymás után haladó fiúkat.
– Kik vagytok? Héj!
Sánta Biróczy visszafelelt hetykén:
– Kicsapott diákok, héj!
– Kicsapott diákok! Állj meg, kocsis! E kell nekem. Üljetek fel valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott eklézsiába. No, sose gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré, púpos.
Jenőy felelt neki:
– Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek tegezni.
– Igaz a! – szólt a kocsi ura. – No, hát igyunk bruderschaftot, pajtás, aztán legyünk pertu. Itt a kulacs!
Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a bruderschaftot, s aztán lettek mind pertu: kocsis, diák, uraság.
– Már