a piros labdát tavaly elvette tudod
Egy rossz csirkefogó az utcán, – mert tavaly még kiscsacsi voltam,
De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám!
… Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?… Add csak az arcod!
Hajolj ide. Nem tudsz?… Aki nem mozdul, az lusta – érted?
Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz!
Itt fáj – a homlokod? No, mindjár’ nem fáj, csak odaérjek!
Hopp!… Még egyszer!… Harmadszor… És egyet még ráadásba.
Így! Látod, hogy már meg is gyógyult?
Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!
N-n-na!…
De most már aztán játsszál velem!
1911
UTOLSZOR A LYRÁN
Egyszer varázslóasszony képébe jött, “Véletlen” volt a neve.
– “Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.
És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« – szól.
De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára… mégis csak a halálod előtt.
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.
Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. —
Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,
Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!”
De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.
– “Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár.” —
Egyszer mondtam: “Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!”
De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen
És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt…
Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;
Itt ülök s elzümmögöm “utolszor a lyrán” még magányom hegyibeszédét.
“Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,
S ágytól-asztaltól az élettől elváltan még élni tud,
Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal.
S lapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.
Ki – bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét
És nem állt kezéhez a lyra, – de menni idejébe tudott.
Ki leszerelvén – megértette és feloldozta sorsát és magát,
És egyedül, egyedül, egyedül mehet a halála elébe.
1911
ÁRIÁK
Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!
– Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. —
A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,
Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.
S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,
Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,
A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,
Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.
– És Magdolna ott a falon – Halálfej és ostor e képen. – —
Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. —
– De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden
Feltépve és kitárva, – s ha erre gondoltam, úgy féltem.
S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.
Halk harmónium-etüdök – az Áve – oly habozó, tévedt
Zsolozsma – oly kérni-félő —, mint aki reményt nem kérhet,
Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg, bús zavar tán! – —
– — tudtam, a tüdőbeteg nővér – ő játszik. Szép betegem!
Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;
Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,
S hallottam, hogy mondták: “Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”
Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya – és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! – Ó, dermedt, halottszínű nap!
Évek béna seregje
Száll nyomtalanul —, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
– Kérdeztem: “Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?”
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
– Itt vállamon homokhegy; – az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, – hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.
Emlékszem, – valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. – —
– — Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
– Most kapu nyílott – végre!
Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. —
– — A torkom elszorul égve. – —
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
– Jön gyötrődve, közeledve, —
Mintha