izzó falához;
– Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog – —
Megfulladok!
A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. —
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
– Valaha édes, csapongó,
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. —
– De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok – nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, – kisértetin hajladoznak, —
– Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghalott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ – mérve,
Ki tudja?… Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, —
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában,
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. – S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért – s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
– — Ti-ralla! – kezdte megint – —
S én görcsös ujjakkal – riadva szöktem át a szoba homályán.
– Még felcsuklott – a melódia. – — – Azóta áll —
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
– Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni – és kerülöm félve.
Álmomba’ hallom mégis —
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is…
A régi óra áll.
1911
ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. —
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkózom.
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ!
(És akkor jönnek régi órák, – sereg hiénák, – sírt rabolók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.)
– Milyen nyomorúság! —
“Kelj inkább, – zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj múltakon, útakon, szíveden is át!”
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
– Be fontosak egyszerre piciny sikerek!
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – — —
És emberek, emberek, – mennyi idegen!)
– De otthon – idegenekkel a kicsinyem,
Most sír utánam – és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.)
Játszítom estig, bújócskán nevetek.
Dalolom a kiságyon: “Haj, levendula, levendula ág!”
Nyájas, tarkabarka világ, – mesevirág,
Angyalka, – madár, – csillagseregek! – — – —
“Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!”
Itt keverem tusakodva e sápatag színeket.
(“Írni világot, mely fennmarad!” – s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.
– Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. – — —
– Most kacajok ütnek az ablakon át! —
(Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, – dalol, – rajtam nevet: “Szegény beteg!”
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.
Robotolni megyek.
1912
LÓTH ASSZONYA
Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,
Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.
… Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső,
És