szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: “Nincs már mondanivalóm!”
És nincs tovább!
Percek szűzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, – béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.
Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő!
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szívemen.
Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem)
Ha néha sebten
Fújom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.
Tán új ok ellen fétisül nekem.
Mert az új – idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.
Így ösmerem
Szívem! —
(Kongatnak benne félrevert Sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tobu-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák,
S tudom: meghalok, ha nem tisztelem…
– Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!
1912
TÁN ZSOLTÁROK ELÉ
Egytájban a halál értem izengetett.
Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, —
S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. —
Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam a szívemet százszor is én:
Bírok-e? – Várok-e? – Félek?
És elvégeztem, hogy maradok: élek.
Most nekem már menni kell.
Kivilágított termekbe sietve nyitni,
Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.
S hol két szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük haladni el.
Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős párok, tilosba-járók.
– Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e ellened Élet, a vértem?
(Pedig jobb volna, tudom,
Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És megbékélni, bizony!)
Eljön-e az Úr majd, ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul se adva, se kérve, —
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?
1912
FURCSA ESTI GONDOLATOK
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
Képe, mely torzul folyvást,
Rongyoltan haloványlik
Szívem vakult tükrében —
Rögződne régi színekkel.
Nem jönne senki hozzám,
Ki kezet fogott vele aznap,
Nem híresztelnék hirmondók:
Ezzel is, azzal is látták.
Én is mind egyedül járnék,
S gondolnám dac nélkül, pihenten:
“Mért is lett volna jobb hozzám?
Életemnek többje volt ő így.”
Az útja már ferdére fordult,
Rossz plánéta alatt járt épen,
Amikor sorsomba tévedt,
S nem kérdve: “Szabad?” – benyitott.
De ennek már vége, vége!
Itt rossz órában láttuk meg egymást,
Tán mához százezer évre
Illőbben találkozunk!
Igy búcsúznám: Béke, béke!
Megáldanám halottam! —
Beszentelném szelidült könnyel,
Betakarnám ibolya-gyásszal
És szabadulnék végre,
És szabadulnék végre!
1912
INDIVIDUUM
Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!
Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!
Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.
– Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!
Mit tükörből látok, nem igazi arcom!
Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert.
Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!
A csillagok földén sincs senki, senki társ!
Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,
– S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.
Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.
Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.
Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?
Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?
Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?
– S hova ejtenek, ha leejtenek?
1912
EZ VOLT AZ: “IGEN”
Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!
– Már semmitse kérdek! —
– Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre