méri az időt?
– — – Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? —
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért – egy pillanatért? —
Mi jussom – — hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?
Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.
Ama májusi este – az a Mária-ének —,
Várón lehajtott lányfejek; közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,
Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?
– Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! – Hívom őt! – — —
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?
Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,
Tengő üvegház-illúziók; – s végetek, – végünk,
– Távozó ifjúság ez – mi tudjuk —; reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.
1912
EGY RÉGI NAPLÓSKÖNYV UTOLSÓ OLDALA
Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
“Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!”
Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.
Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
… Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?
Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(… Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; —
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(… Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.
1913
A VILLA D’ESTEI DIANA
Repkénylomb mélyén, mélyen,
Merev álomkevélyen;
Márványszeme csukott; —
Álló, nagy, ősi bálvány,
Örök vizek magányán,
Titokszerűn nyugodt.
– Arca: az Ismeretlen;
Vak kőbe süllyedetten
Még fel nem ocsudott.
Félrelief az anyagban;
(Az asszony léte abban)
A fej: a rég aluvó.
– Keble sokassan áldott,
Imletni a világot
Száz teli bimbaja jó.
Bár tompa fél-imetten,
Így nyujtja kérdezetlen;
Nagy, suta Adakozó.
Csípőtől lábig pólyák
Zsarnok kötéssel óvják
Nyithatlan mereven.
– Van-é rejtelme, mélye,
Sajátja, lelke, kéje?
Nem tudhatja senkisem.
Rótt állatokkal népes
Írása mit jelképez,
Olvassad így: Szerelem.
Néki egyremegy. Állván
Lombok, vizek magányán
A mélyen aluvó.
De imletni világot
Ezer alakkal áldott
Dús kebele örökre jó.
Tivoli, 1913
MADONNA DELLE KATAKOMBE
Ilyen volt tán, mikor magához vette
Öregbátyja, az ács. Tizenhatéves.
Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,
S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,
Mély, barna, sokfehérű szembogár
Tágranyitottan kérdi misztériumát. —
Mert arca előtt áll halvány, nagyocska
Jézusa már; s az anyja bús szemével
Szemedbe néz a képről ő is merőn.
– S Mirjam nem öleli, – imleti még,
Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.
Érett, konyuló, méla mozdulattal,
Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,
Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,
(Örökre így lett kései képírásnak.) —
Ez még a szűz s az anyasága: csoda.
– Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,
S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét
Bő köntösében mint két lenge szárnyat
Terjeszti ódon, imás mozdulattal
Az Úr felé; – s nagy, barna-bogarú,
Világító fehérű mély szemével
Komolyan, gyermeki panasszal kérdi,
Mint az angyaltól Názáretben egykor
Imádság közben: “Hogy lehet ez, uram?”
Róma,