hogy valamilyen magyarázatot kapjak az ember Földi megjelenésére.
A véletlen segített abban, hogy a Biblián kívül olyan evangéliumokról is tudomást szereztem, amelyeket Jézus Krisztus apostolai nevéhez kötnek. Ezeket az evangéliumokat – összesítetten „Tiltott Evangéliumokat” és ezek értelmezését – a Hihetetlen magazin egyik különszáma, a 2018. szeptember-december dolgozza fel, amely alapját képezi ennek a Fejezetnek.
„TILTOTT EVANGÉLIUMOK, A BIBLIÁBÓL KIMARADT APOKRIF IRATOK TANÍTÁSAI – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-december, 161-163 old. szerző: Bácsi Bogi
1.5.1 „Őskeresztény kozmogónia”
Tekintsük át magát a címet, annak értelmezhetőségi tartalmát! Magáról az őskereszténységről való kijelentés is ébreszthet gondolatokat.
„Wikipédia: Az őskeresztények a kereszténységnek a legkorábbi szakaszában élő, az apostoli korban tevékenykedő keresztények megnevezése.”
Miután időben az őskereszténység fogalmát helyretettük, nézzük meg a kozmogónia fogalmát!
„Wikipédia: Kozmogónia fogalma
A kozmogónia a világegyetem, az égitestek és rendszereik keletkezésével és fejlődésével foglalkozó tudomány. Problémáinak megoldásához felhasználja a csillagászat és a Földre vonatkozó tudományok (geofizika, geológia stb.) eredményeit. Sajátos nehézsége, hogy az égitestek fejlődésének lassúsága miatt kevés kivételtől eltekintve az evolúciós jellegű változások közvetlen megfigyelése lehetetlen. A kozmogónia kutatóinak csak kísérleti elméleteik vannak a világegyetem korai szakaszáról és keletkezéséről, de a csillagokról érkező sugárzások mérésével, az űrutazások során gyűjtött adatok felhasználásával és a fizika általános törvényeinek alkalmazásával a kozmogóniai ismereteket egyre megbízhatóbbaknak tekintik.”
E két fogalomnak egy címbe helyezése számomra érdekes gondolatokat ébreszt. Véleményem szerint a fogalom-meghatározásokból kiolvasható, hogy ez a két fogalom nem fér meg egymás mellett! Miért?
1 Az őskeresztények azok a keresztények, akik az apostoli korban élhettek, vagy velük még közvetlen kontaktusban voltak. Mind a kanonizált (az Újszövetségben felhasznált evangéliumok) evangéliumokban, mind az apokrifekben (a Bibliába nem kerültek bele) leírtak alapján az általunk valamilyen úton nyilvánosságra került dokumentumokból kiolvasható, hogy ezek az apostolok nem voltak ismerői a kor természettudományainak; amiket ezzel kapcsolatban leírtak, azok nem tapasztalati következtetések, hanem csak vélemények és hiedelmek voltak.
2 A kozmogónia fogalma alapján a kozmogónia az egy tudományág, amely objektív megfigyeléseken alapszik és von le következtetéseket.
Az ellentmondás itt keletkezik: azok a kezdeti korban élő keresztények, akik az apostoli korban éltek, milyen ismeretekkel rendelkezhettek a kozmogóniai tudományágban? Szerintem semmilyennel! Úgy is fogalmazhatnám, hogy a hiedelem szeretne találkozni a természettudományokkal – vagy valamilyen álcaként használni?
Az cikk írója részéről történő szótársítás számomra azonban érthető, mert ennek a cikknek a szerzője és az ő álláspontja magyarázatot ad arra, hogy ezt a két fogalmat miért szeretné „egy kalap alá hozni”. Mielőtt erre egyértelmű választ adnák, tekintsük át az általa leírt cikk értelmezését, kiegészítve azokkal az apokrifekkel, amelyek a teremtés témájában fellelhetők („TILTOTT EVANGÉLIUMOK, A BIBLIÁBÓL KIMARADT APOKRIF IRATOK TANÍTÁSAI – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-decemberi kiadvány alapján”), és nem kerültek be a kanonizált Bibliába!
Visszatérve a címhez, tehát:
Az őskeresztény kozmogónia: az őskeresztényeknek a világegyetem és az égitestek keletkezésével és fejlődésével kapcsolatos, tudományos eredményeken alapuló álláspontja.
Mielőtt rátérnénk magára az őskeresztény kozmogóniára, nézzünk meg a Krisztust megelőző korok teremtésmítoszait:
„A Mindenség születése – Az emberiség legszebb teremtésmítoszai” (Hihetetlen magazin különszáma, 2018. szeptember-december, 8-11 old. Szerző: Bácsi Bogi):
Az egyik például a szétválasztással teremtés tana. Azért ezzel kezdünk, mert a legősibbnek tartott mezopotámiai teremtéstörténet pont erre a leghíresebb példa. Az Enuma elis (Amikor fenn a magasban…) kezdetű, agyagtáblákon fennmaradt szöveg így mesél a világ eredetéről: kezdetben két sárkányforma ősisten létezett, a hímnemű Apszu és a nőnemű Tiámat egy véget nem érő ölelkezésben egyé forrva. Egy az egybemosódott állapot volt az őskáosz, melyben sem dimenziók, sem irányok, sem ellentétpárok nem voltak.
Az istenpár több generációnyi istent és démont hozott létre. Az ifjabb istenek azonban bosszantották az ősszülőket, akik ezért elhatározták, megsemmisítik őket. Az ilyen »generációs ellentét«, amikor idősebb és fiatalabb istennemzedékek csapnak össze az Univerzum irányításáért, szintén a teremtésmítoszok tipikus motívuma. Tiámat ősanya szörnyű lényeket – sárkányokat, kígyókat, skorpiókat – teremtett, hogy elpusztítsa a „szemtelen” ifjakat, akiknek viszont a legfiatalabb és legerősebb isten, Marduk állt az élére. Marduk a háború és a termékenység ura volt Mezopotámiában, egyben maga a Nap. Messiási vonásai Jézus egyik előképévé teszik, mivel ő is az emberiség barátja, aki a világrendet védelmezi a káosz ellen. Harcba is lendült: megtámadta a pusztításukra törő ősszülőket, először is úgy, hogy szétválasztotta az ölelkező Apszut és Tiámatot. Előbbiből lett a fent, azaz az Univerzum boltozata, míg Tiámatból a lent mélységei. Ezzel meg is szűnt az egybefolyó káosz, helyébe pedig megszületett a világ.
Tiámat azonban nem akart behódolni: démoni hadvezére, Kingu irányításával szörnyek seregét küldte Marduk ellen, aki azonban elbánt velük. Legvégül magával az ősanyával vívott meg, akit úgy győzött le, hogy szélviharokat küldött a testébe, majd pedig kettéhasította Tiámatot, »mint egy kagylót«. Felső feléből teremtette az eget, az alsóból a Földet, Kingu véréből pedig az istenek szolgálatára rendelt emberiséget. Ám mivel a vérbe Marduk lehelt lelket, az ember – mint oly sok teremtéstörténetben – itt is kettős eredetű. Teste démoni, hiszen a lázadó Kinguból lett, ám szelleme isteni jellegű és fénytermészetű.
A héliopoliszi teremtésmítosz szerint minden későbbi létező összefolyva, egységben nyugodott Nun isten mélységeiben. Nun-t őstengerként képzelték el, akinek a felszínét sűrű sötétség borította, mert a Fény is odabent pihent. Ugyanakkor hermafrodita szakállas nőnek is ábrázolták, jelezve, hogy – akárcsak Apszu és Tiámat ölelkezésében – a később létrejövő ellentétek Nunban még egyben voltak.
Az őstenger mélyén titokzatos folyamat kezdődött, majd kiemelkedett belőle egy domború sziget. Ez volt az első szilárd pont a kavargó, folyton áramlásban lévő őskáoszban. Az egyiptomiak azt az ősdombot, illetve az itt történteket hívták Szep Tepi-nek, ami »Első Alkalmat« jelent – így született ugyanis az idő.
A dombon egy kis növény sarjadt, mely hamarosan pompázatos, áttetsző lótuszvirággá nőtt és kibontotta szirmait. A kehely közepén egy tündöklő, aranybőrű gyermek ült: Nefertum, a Napgyermek, aki valójában Ré Napisten teremtő énje. A gyermek kinyitotta szemét, melyből ragyogó napsugár áradt szét az addig sötét mindenségen, és ezzel megszűnt a káosz. Ez lett az első reggel az Univerzumban, amikor először kelt fel a Nap.
A világhajnal után a felnőtté serdült Ré önmagából létrehozta az istenek és istennők nemzedékeit. Volt közöttük egy